Hat-hét évesen nővérem iskolai atlasza volt a kedvenc olvasmányom. A jelmagyarázaton és a domborzaton gyorsan átlapoztam, hogy a közigazgatási térképen a vasútvonalakat böngészhessem. Imádtam vonatozni – a valóságban éppúgy, mint képzeletben. Rendszerint egy harminc kilométerre lévő kis bihari faluba igyekeztünk. Szimpla vágány, sok megálló, lassúdad haladás. Alig indultunk el a Nagyállomásról, már Tégláskertben megálltunk. Felszállt és leszállt egy vagy maximum két kosaras néni, gumicsizmás, demizsonos bácsi. A munkaerő, a kerttulajdonosok és a rokonság komótos ingázása a vonzáskörzetben a hetvenes évek derekán. Aztán 5-6, de akár 2-3 kilométerenként is újabb (azóta már részben rég elfeledett) megálló következett: Szepeshalom, Szepes, Mikepércs, Sáránd, Derecske, Derecske-Vásártér, Konyár. Egy órácska örökkévalóság alatt oda is értünk. Ezzel a hamar megunt, de annál gyakoribb zötykölődéssel szöges ellentétbe kerültek rokonlátogatás céljából megtett ritka pesti és még ritkább keletnémet útjaink. A száguldó Hajdú expressznél édesebb élvezetet nem ismertem, de a Balt-Orient hálókocsija maga volt a csoda. Rohanvást, át (majdnem) hét határon, ismeretlen vidékeken, távoli városokon, elringatva aludni csöppet a pihe-puha ágyikón, s befutni Drezda leendékásodott, de még így is impozáns pályaudvarába, s látni, hogy a pályaudvar tényleg udvar – Istenem, a korai utazások feledhetetlen izgalma!
E ritkás nagy kiruccanások okozta hiányt ébredező képzeletemmel igyekeztem pótolni. Néztem az atlaszt, követtem a vasúti pályák kis vékony vonalát, olvastam a városneveket és eljutottam bárhová, míg le nem mentem a térképről. A megejtő nevű Ohat-Pusztakócsot éppúgy bejártam, mint „Valea lui Mihai”-t és „Zalau”-t (itt lett vége a térképnek). De mindinkább nagyobb távokra is vállalkoztam: Bécsen és Münchenen át Párizsba, Szófián át Isztambulba, Krakkón át Varsóba, Hamburgon át Koppenhágába. Semmi sem szabott határt, a játék még azt is megengedte, hogy saját menetrenddel bírjak, s az érvényben lévőnél gyorsabban győzzem le az általam igen tisztelt távolságokat. Idővel megszűnt vonalakat is „helyreállítottam”: így utaztam tovább könnyedén Konyárról Nagykerekin és Biharpüspökin át a legendás Nagyváradra. A síneket helyreállítottam, a vonatokat újraindítottam, a határokat spiritualizáltam. Le tudtam volna menni a térképről!
Az atlasz böngészése éppúgy megindító, mint ahogy az olvasás is az. Mindkettő vágyat ébreszt az emberben, hogy ott legyen, ahol szeretne. A francia regények Párizsba, az angolok Londonba vittek, az olaszok Itáliába – csak feküdtem otthon a pamlagon és mindenhová eljutottam. A helyek már nem csak az igazi és a képzeletbeli menetrendek állomásai voltak, hanem leírásokkal taglalt, történetekkel övezett, hősökkel és eseményekkel felcímkézett vágyképek is. Az irodalom által megjelölt helyek vágyak és képzetek által sűrűn teleírt helyszínek lettek, melyek delejeztek, s egyre csak hívogattak, csábítottak. Ahogy Szerb Antal írja a szellemtörténettől ihletett, elragadtatott hangvételű útirajzában, A harmadik toronyban: „Olaszország talán nem is volna Olaszország, ha nem volna minden ország közül a legvalóságosabb és egyúttal a legfantomabb, a leginkább költők által kitalált. Mit tudnék én Olaszországról, ha lélekvezérként nem járt volna ott a három angol és a három német: Goethe, keresve az örök-tiszta vonalat, Jean Paul, a paradicsomi vándor, és Eichendorff, aki mítosszá tette az olasz nyári éjszakát…” A legvalóságosabb utazásba is vegyül valami ebből a kitaláltból, ebből a fantomszerűből. Az ember mindig lemegy a térképről.
