A festő árvája
Azt álmodta, hogy lelke mélyén ugyanolyan lassú, megfontolt és bizalmatlan, mint a lány, akibe sokáig szerelmes volt.
Aztán amikor felébredt, az álom ébren is tovább kísértette. Bosszúsan próbálta elhessegetni a lány kék szemét. A mélybarna tekintetű, bizalomgerjesztő nők vonzották.
Nem a lány, aki a lánya lehetne.
Akinek kerülte a tekintetét, alig mert a szemébe nézni, félt, hogy elmerül abban a tengerkék mélységben.
Idegen országok barátságos utcácskáin sétálva néha szembejöttek vele azok a szemek.
A férfi, aki festő volt, munkát vállalt a színházban egy bemutató erejéig. Díszleteket tervezett egy darabhoz. S a nyári munkája is megvolt már: Mexikóba utazik majd, egy hangverseny látványtervének megvalósításánál kívánt jelen lenni.
Véletlenül futottak össze a jegypénztárban, amikor barátainak szerzett tiszteletjegyet a bemutatóra.
– Csókolom – köszönt a lánynak.
– Csókolom – rebegte zavartan a karcsú, magas lány.
Régi, nyári illatok és Antonioni-filmek aurája lengte körül a huszonéves bölcsészlányt, aki a színház jegypénztárában vállalt munkát az egyetem után.
A festő már sok nőt megkapott a világ ezernyi táján, amerre megfordult, és nem jött zavarba, amikor egy szépség az ágyába kívánkozott.
De most zavarban volt. Nem értette önmagát, miért néz félre, mitől ugrott be ennek a farmeres lánynak a látványától a Zabriskie Point, miért dadog, mi van vele.
Pedig a lány nem volt szép. Amikor lopva megnézte magának, tárgyilagosan megállapította: hosszú combok (ezek a gyengéi), formás fenék, az apró mellek alig számottevők, de az arca, bár vonzó volt, nem hibátlanul szép, csupán a szemének volt köszönhető az érdekessége.
Nem tudni, mikor volt az a pillanat, amikor barátság lett a szimpátiából. Könyvekről beszélgettek, a kortárs irodalomról, képzőművészetről, s a férfi azon kapta magát, egyre több időt tölt a jegypénztárban a próbafolyamat követése helyett.
Éjszakánként szkájpoltak.
– Unom ezt a bácsizást – mondta egy alkalommal a férfi.
– Én is… – írta a lány.
Aztán bevallotta a festőnek, hogy amikor először meglátta, rögtön érezte, hogy benne megbízhat. Mert alapvetően bizalmatlan természetű.
A festő afféle apapótlék volt számára, ez kiderült, amikor részletesen elmesélte az életét.
Árva volt.
S mivel a férfinak nem volt gyermeke, közel kerültek egymáshoz.
Csak amikor a szüzessége elvesztésének ecsetelésére került sor, akkor érzett valami szúrásfélét a férfi a mellkasában.
Amikor a festő hosszabb időre másik városba utazott, hiányozni kezdett neki a lány.
Hiányzott, ha éjjel nem írt rá, nem kereste, mert dolga volt.
Kereste ő. Ha kellett, ha nem. Érezte, néha terhére van a lánynak, aki nyilván megsejtette, hogy a barátság a festő részéről már más irányba ment.
Aztán a lány egyszer csak beszüntetett vele minden kapcsolatot. Előtte még kérte, hogy hagyja a festő egy kicsit tekeregni, élni az életét, neki is hiányoznak a beszélgetések, de úgy érzi, megfullad, a férfi kisajátítja.
Ebben maradtak. Tekeregj, lófrálj.
„Előkeveredek úgyis, hamarabb, mint gondolnád”, írta a lány.
De nem bírta a festő néhány napnál tovább, bár tudta, ezzel mindent elront.
„Régi sebeket téptél fel bennem, ezért zártam be előtted minden ablakot, ajtót.” – írta egy éjjel a lány.
A férfi épp Barcelonában volt.
Hosszú levélben válaszolt a lánynak, szinte megalázva magát. Aztán ez lett a vége: „Nem kommunikálok veled, eljátszottad minden esélyedet.”
A következő évadban ismét a városban járt a festő, megnézett egy előadást. Előadás végén a portásfülkében összefutott a lánnyal. Ott tették le kabátjaikat.
Hazaérve sms-t írt neki, melyben visszakérte a lánynál felejtett könyveit. Tudta, hogy a tengeren túlról megérkezett a fiú, aki elvette a lány szüzességét, de állítólag csak barátság maradt közöttük.
S hogy nem jött válasz, jó szokása szerint újabb és újabb sms-eket eresztett meg.
– Elég lett volna egy sms is – sziszegte a lány másnap, ezúttal nem rejtve arcát barna haja mögé, hanem dacosan nézett a festő szemébe. Durcás, érzéki ajkai közül sisteregve törtek elő további szavak.
Szóval mégis csak megzavartam az éjjel valamit, futott át a férfin a felismerés kajánul.
– Ezt még vissza fogod kapni! – zárta le gyerekes fordulattal a lány a monológot, majd, immár a számítógéphez fordulva mintegy magának, hozzátette:
– Hogy lehet valaki ekkora balfasz!
Teltek a hónapok, majd az évek, a festő már lemondott sok mindenről, csak a lány hiányzott egyre fokozódó fájdalommal.
Nem igaz, hogy az idő gyógyít, állapította meg. Nem értette önmagát, mert sosem kívánta a lányt testileg, s ha belegondolt, nem is tetszett neki alapvetően. Talán a kedvessége, az anyáskodó, nehezen megnyíló barátsága hiányzott neki. Hogy egy fiatal lány érdeklődik iránta és jóképűnek nevezi egy óvatlan pillanatban.
Egy tavasszal a férfinak önálló kiállítása volt a városban, remélte, a lány eljön a megnyitóra, de hiába kereste a tágas termekben a megjelentek között.
A falakon ott függött egy hat darabos sorozat a lányról, meleg pasztellel.
Néhány éve, amikor a férfi ismét Mexikóban járt, megbetegedett. Már jó ideje nem ivott, a dohányzást is abbahagyta, viszont ezek helyére a kábítószer lépett.
Talán egy fertőzött tű, talán valami más okozta.
Meghalni hazajött.
Az utolsó pillanataiban nem a barátai szerte a világban, hanem ez a tőle önmagát elzáró lány járt a fejében. Hogy elbúcsúzni sem tudott tőle.
Hogy az évekkel azelőtti bocsánatkérésére sem jött válasz.
Amikor a lány meglátta az újságban a halálhírét, csak ennyit suttogott maga elé:
– Te ostoba, vén majom! Miért nem szóltál? Elég lett volna egy sms is…
Kiemelt kép: Paul Chabas: September Morn
