Sebők György versei

Echolália

Huszonnégy éve járom ezeket a vidékeket,
habár kirettegtem belőle három életre valót,
a sötétben már nem félek, és a fóbiákra is
ráuntam viszonylag hamar.
Valaki még azt is mondani merte,
hogy a skizofréniát nem lehet kinőni,
azt hiszem, megszoktam, hogy követnek,
az ember végül beleolvad saját tévképzeteibe.

Olykor az összefüggést el-elveszítem ugyan
magam és a tetteim között, de kinek nincs
egy kis dadogása, nyirkos tenyerünket mind
magyarázásra intjük, ha nem is hallgat senki.

Háromszor nyolc év, ami most bennem elfér,
egy kisebb játszótérre való pszichózis.
A tőlem idősebbek egyre szaporodó
hasadással néznek szembe, hiszen több
és többször nyolc év futkos a gerincükön.

Sokszor nyolc évnyi tisztasággal a hátamon pedig
nem unalomból tagadok majd, hanem mert
ennyivel a kosárban nem hazudhatok,
ők mind hallgatnak, legyintek, gondolom,
ehhez az elmebajhoz mindenki felnő,
leülök inkább játszani.

Szeánsz

Ma van a nap, amire annyit készülődtünk,
végre felkelhetnek a halottak.
Hogy a bomlás gravitációja enged,
vagy a november lesz sűrűbb a testnél,
nem lehet tudni. A kétféle erő különbségét
a legnagyobb titokban tartja a lelkesedés,
erről tudomást venni most nem hajlandó senki.

A házakba lépve a vendégek asztalfőre ülnek,
köszönik, jól vannak, nem kérnek sem a halból,
sem a részvétből, csupán egyetlen szabad széket,
mégis kapnak mindent, ahogyan a levegőt,
míg végül nem marad, csak üres tér,
egy hasznavehetetlen súlytalanság,

az arcokban a pillantások így gyorsan felszívódnak,
végül elvesztegetett pillanattá válik minden néma
korty, minden csendben lenyelt kényszer.
S mire mindenki elvész, és ájulásig sápad,
mind felállunk az asztaltól, hogy együtt menjünk
visszafeküdni.