Szerepzavar

Az igazság hajnala szuperhőseihez hasonlóan maga is többféle szerepbe bújik. Jobb pillanataiban meglátja a karakterekben rejlő potenciált, kiemelkedve az átlag blockbusterek mezőnyéből, ám végeredményben nem tudja elfedni kidolgozatlanságát és összecsapottságát.

Bár a képregényfilmek aranykorát éljük, és lassan megszámolni is alig tudjuk, mennyi szuperhős költözött a mozivászonra, időről időre még mindig akadhat egy-egy alkotás, amely a dömping ellenére is komolyabb érdeklődésre tart számot. Az igazság hajnala, ha másért nem, azért tartozik ezek közé, mert címében a műfaj két igazán ikonikus karakterének összecsapását harangozza be; és nem szimpla tucathősökről van szó, hanem olyan alakokról, akik élettörténetét komoly traumák és dilemmák fémjelzik. Mindez még akkor is izgalmas lehet, ha a szemlátomást profitorientált stúdiófilm előzetesei jó előre lelőtték a slusszpoént és Zack Snyder újabb rendezései sem szavatosságukról híresek.

A film viszont ígéretesen indít és (bár nem ússzuk meg Batman eredettörténetének zanzásított változatát) az első negyedében nagyrészt sikerrel őrzi meg komolyságát. Az Acélember záró ütközetének pillanataiba tekintünk vissza, ezúttal Bruce Wayne szemszögéből: a milliárdos üzletember is szemtanúja Superman harcának a világ elpusztítására törő Zod ellen; és a Föld ugyan megmenekül, ám keserű ízű a szuperhős győzelme, hiszen az épített környezet romokban, a civil áldozatok száma pedig megszámlálhatatlan. A veszteségek Wayne vállalatát is jócskán érintik, beosztottjainak halála így az első lépcsőt fogja jelenteni a Superman iránti ellenszenvnek. Utóbbi Az igazság hajnalában nagyon gyorsan fog gyűlöletbe átcsapni, így természetesen a két igazságosztó régóta várt összecsapása sem maradhat el.

Az idáig vezető út bővelkedik ugyan kisebb-nagyobb harcokban, ám érdekes módon nem ezekre van kihegyezve a történet. A háttérből Lex Luthor (mondani sem kell, újabb meghatározó karakter a Superman-univerzumból) kezd machinálni, bár tetteinek motivációját vagy logikáját a karakter elnagyoltságából adódóan inkább csak találgatjuk. Alakjában sajnos rögtön a film egyik nagy gyengeségét lájuk viszont: valószínűleg zseniális tudós ő, némi autista beütéssel, ám amint idézgetésekbe vagy fárasztó monológokba kezd, nyilvánvalóvá válik, kevés értelme van mondandójának. Persze, nem szerencsés látványfilmen magvas szócsatákat számon kérni, ha nem épp a film maga lenne az, amely időnként többféle irányba is tapogatózik.

A Batman v Superman bizony furcsa hibrid: kicsit akciófilm, kicsit lélektani dráma. Teljes mellszélességgel egyik zsáner mellett sem áll ki, inkább bizonytalanul lavírozik közöttük. Mint szó volt róla, kétségtelen, hogy a címszereplők már csak önmagukban is izgalmas karakterek lehetnének. Első látásra egymás tökéletes ellentétei: Batman egyszerű halandó, aki eszességével egészíti ki testi erejét; a füzetekben gondosan kivitelezett nyomozásokkal jut el ellenfeleihez. Nappal felszínes playboynak mutatkozik, akinek látszólag alig akad más dolga a pénzszóráson kívül. Clark Kent inkognitója szerint újságíró; egyszerű gazdálkodók emberfeletti erővel bíró nevelt gyermeke, olyan lény, akinek folyton szembesülnie kell saját idegenségével. Kettejük sorsa mégsem annyira különböző: korán árvaságra jutott hősökről van szó, akik veszteségeiket sohasem dolgozták fel, környezetük pedig értetlenkedve fogadja ténykedésüket. Mintha az írók is megéreztek volna valami fontosat a két szuperhős lélektanát illetően: néhányszor felsejlik, micsoda komplexusokat hordoznak ők ketten, a felszín alatt. A ziccerek mégis kihasználatlanok maradnak: gyengécske pszichologizálásra futja a közös jelenetek során, és bár izgalmas problémafelvetéssel van dolgunk, nem sikerült következetesen végigvinni. A hosszadalmasan előkészített konfliktus feloldása szinte kötelező érvényűen, némileg nevetséges módon következik be, majd a hősök között feszülő ellentétek a továbbiakban nem térnek vissza.

A pszichologizálás tehát kibontatlan marad; a látványfilmes eszköztárra vagyunk bízva. A történet előrehaladtával erről az oldalról szintén lépten-nyomon érzékelhető a tanácstalanság: a mozi szimpla akciófilmként sem tud eleget tenni az elvárásoknak. Egy-egy jelenetet elnézve erősen kétséges, hogy Snyder amúgy tud-e akciójeleneteket rendezni; jelenlétét indokolatlan lassítások, kamerarángások és olcsó zoomok jelzik, a levezényelt harcoknak viszont nincs rendes dinamikájuk. Arról nem is beszélve, hogy ezúttal az Acélember hibáit is jóvá kellett tenni: utóbbi film kapcsán rendre felmerültek a kritikák, miszerint hogyan lehetne hős Superman, ha harcai során komplett városrészek váltak a földdel egyenlővé? A csapat ezúttal gondosan ügyelt arra, hogy hasonló elmarasztalásokat már ne tudjunk megfogalmazni – ennek talán egyik hozadéka, hogy a végső csata teljes sötétségben zajlik, amikor ugyebár már üresek az irodaépületek.

Hasonlóan zavarba ejtőek az álomjelenetek és a kivetült képzelgések: megragadnak a művészieskedés szintjén, és inkább csak sejteni, miért lehet rájuk szükség. És bár a képi megoldásokban helyenként mintha a füzetek képkockái elevenednének meg, ezek inkább szemet gyönyörködtetőek, mintsem tartalmasak. Egyébként hosszadalmas volna akár csak felsorolni azon jelenetek sorát, amelyek semmitmondó grandiózusságba burkolóznak. Bármennyire szeretnénk kikapcsolni az agyunkat és mindezt nem komolyan venni, még így se ússzuk meg kínos feszengés nélkül; nevetséges, amikor az előzőleg még tépelődő, esendő hősöket hirtelen monumentális és izmozós beállításokban látjuk viszont (vö. Superman a Capitolium felett; hasonlóan feszélyező a Wonder Womannel kiegészülő duó szembenézése a főellenséggel; a záró képet hagyjuk is).

Különösen azért fájó ez az identitászavar, mert Az igazság hajnala egyéb pontokon igenis megvillant valami emlékezetes komponenst. Ben Affleck jól hozza a megkeseredett és brutális Denevérember szerepét; legyen bármennyire elhibázott is ez a film, nem érdektelen, hogy merrefelé viszi majd el a karaktert saját rendezésében. Ugyancsak remek a hű bajtársat játszó Jeremy Irons, vagy a Csodanőt megszemélyesítő Gal Gadot – utóbbi alakításának köszönhetően a Wonder Woman erősen várós mozi lett. Tehát nem nézhetetlen, de csalódást keltő a végeredmény; és valahol mégiscsak ironikus, hogy az alkotóelemek közül épp a mindezt tető alá hozó Zack Snyder további víziói hagyják leginkább hidegen a nézőt.

Batman Superman ellen – Az igazság hajnala (Batman v Superman – Dawn of Justice), 2016. Rendezte: Zack Snyder. Írta: Chris Terrio és David S. Goyer. Szereplők: Henry Cavill, Amy Adams, Ben Affleck, Gal Gadot, Jesse Eisenberg, Jeremy Irons. Forgalmazza: InterCom.