A Katona az elmúlt egy évben már a második olyan előadást tűzi műsorra, amely körül joggal merül fel a kérdés: mennyire etikus egy valós személy életét-halálát színpadra vinni? Az Olaszliszkai esetében a címben megnevezett faluban meglincselt tanár, valamint a szerző alakjának színrevitele volt kérdéses, A bajnokban pedig egy vidéki politikus házasságáról szóló pletyka lett az előadás alapja. Szögi Lajos családja kérte, hogy Máté Gábor vegye le műsorról az előadást (a nyilvános bocsánatkérés megtörtént, de a darab műsoron maradt), jelen darab miatt pedig néhányan már perrel fenyegetőznek. Valós nevek persze egyik előadásban sem hangzanak el, de tudjuk, kik ők.
Nem tudok anélkül hozzákezdeni A bajnok mint színházi műalkotás elemzéséhez, hogy ne próbálnám meg elmélyíteni a fenti dilemmát, akár vitaindító jelleggel is. Az előadás ugyanis számomra leginkább a szabadságkeresésről és a falakba (keretekbe, elvárásokba, előítéletekbe) ütközésről szól. Arról, hogy az egyénnek „infernális bunkók” mondják meg, hogyan éljen. Ez a probléma a művészi szabadság esetében is felmerül. Meddig számít a művész autonómiája, és mikortól válik fontosabbá az, hogy ez a szabadság ne sebezzen másokat? Nem épp a befogadó teszi-e rosszul, amikor a cselekményt kiegészíti a saját tudásával, s aztán felháborodik azon, hogy a rendező bántja az általa ismert történet szereplőit? Hiszen az egész „csak mese” – közben viszont a szereplők jól beazonosíthatók. Azért tartom rendkívül égetőnek 2016-ban mindezt, mert ahogy az idei DESZKA Fesztiválon is éreztük, egyre fokozódik az érdeklődés a jelenkor problémái iránt, s ha ez a tendencia folytatódik, akkor még számos olyan előadást láthatunk a közeljövőben, amelyeknél újra és újra el kell gondolkodnunk ezeken a kérdéseken.
Úgy vélem, nem lehet azért hibáztatni egy alkotót, mert élt a művészi szabadságával, de ha ez így igaz, akkor a befogadónak is szabadsága van etikai aggályokat megfogalmazni. Ha csak ezen a szűrőn keresztül nézzük Az Olaszliszkait vagy A bajnokot, akkor számos problémát látunk. Kegyeleti megfontolásokból talán még nem jött el az ideje előbbi bemutatásának (pláne úgy, hogy Borbély Szilárd is megidéződik a színpadon), utóbbi pedig egy olyan forró témát dolgoz fel, amely valószínűleg igen kínos az érintetteknek és családjuknak, s az előadás körüli hírverés bizonyára mindannyiuknak sok nehézséget okoz, akár igaz a pletyka, akár nem. S mindamellett, hogy nagyra becsülöm az alkotói merészséget és szabadságot, együtt is tudok érezni azokkal, akiknek rosszul esik, ha az ő vagy családjuk életét látják viszont a színpadon – talán a kettő kizárja egymást, de a színházban (és az életben) nem ez az egyetlen paradoxon. Abban viszont biztos vagyok, hogy A bajnokot totális tévút politikai síkra terelni, aki emiatt gyakorol kritikát, csak tovább gerjeszti a hype-ot, a botrányt, amelynek kezelésében egyébként a színháznak és a rendezőnek is van felelőssége.
Inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy a problematikus történetet milyen színvonalon jeleníti meg a rendező. Az Olaszliszkai esetében elhibázottnak látom a koncepciót: egyrészt a már meglévő drámára felesleges volt ráerőszakolni a Borbély Szilárd szomorú sorsát bemutató keretet, másrészt helyenként a dramatikus szöveg is meg-megdöccent, a szálak összekuszálódtak, a termékeny problémafelvetés elmaradt. Márpedig ha van értelme valós személyekről szóló fiktív történetek bemutatásának, akkor talán éppen az lenne, hogy személyes sorsuk valami általánosra világítson rá, általa rácsodálkozzunk magunkra is, vagy megértsünk valamit, ami számunkra is fontos. A bajnok pontosan ezt teszi. Adott Verőcsény polgármestere (Nagy Ervin), aki tönkrenyeri magát az újabb választáson. Feleségével, Margittal (Rezes Judit) egy közös gyermeket nevelnek, de Margitról kiderül, hogy a város által támogatott női kickbox-világbajnokba, Julcsiba (Jordán Adél) szerelmes. A kampányfőnök, Jóska (Bezerédi Zoltán) folyamatosan főnökömnek szólítja a polgármestert, Attilát, de amikor baj van, ő kezd irányítóként viselkedni, amolyan Winston Wolfe-szerű problémamegoldóként. A győzelmet dokumentáló riporternő (Pálmai Anna) és a tévések (Elek Ferenc, Rajkai Zoltán) klasszikusan mellékszereplők lennének ebben a drámában, de Pintér Bélától már megszokhattuk, hogy nála nincs mellékszereplő: a karakterek nem töltenek ugyanannyi időt a deszkákon, mégis mindannyian nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a drámai szituáció megszülethessen.
A szüzsét a színlapról és az előadást övező sajtóvisszhangból már ismertük – és az előadás legnagyobb (de egyetlen) hibája az volt, hogy ezen kívül nem kaptunk többet. A cselekmény így kiszámítható lett, ahogy a végkifejlet is, pedig a saját társulatával Pintér Béla igencsak összetett, többrétegű eseménysorokat szokott színpadra vinni, amelyekben a szereplők sem egyértelműen jók vagy rosszak. (Még mindig hihetetlen bravúrnak tartom, hogy a Titkainkban képes volt egy pedofil férfi iránt szimpátiát ébreszteni.) A szerepek itt sem váltak sematikussá, de világosan elkülöníthető a két oldal: a polgármester nőfaló, narcisztikus és erőszakos, a feleség az áldozat, aki nem élhet szabadon a szerelmével, Julcsi pedig egy fiúsan viselkedő leszbikus lány, akinek minden vágya, hogy elszökhessenek Margóval. A riporternő és kollégái a rendszer kiszolgálói, a hölgy Attila testi vágyait is kielégíti. A kampányfőnök sem teheti azt, amit akar: ugyan ő az, aki kiosztja a szerepeket és megmondja, kinek mit kell tennie, de csak eszköz a status quo fenntartásában. Őt nem érdekli, hogy mit érez egymás iránt Julcsi és Margó (sőt, meg is veti a leszbikus kapcsolatot), nem érdekli, hogy Attila a kampány és a magánélete miatt teljesen elfáradt, és rendbe szeretné tenni a dolgait: itt a szabadság nem, csak a hatalom megtartása opció. És többek közt ez az, ami felemeli a történetet az egyszerű bulvárpletyka szintjéről, ugyanis a darab az élet leglényegesebb problémáin gondolkodtat el. Mit adunk fel a szabadságért, vagy fordítva: mi éri meg, hogy feláldozzuk a szabadságunkat érte? Ki a fontosabb, a saját boldogságom vagy a gyermekem stabilitása? Mi mindent lehet eltussolni a hatalom megőrzése érdekében? Bár a cselekmény némiképp sovány, a produkció mégis képes arra, hogy ezeket a kérdéseket húsbavágó módon tegye fel.
A színészi alakítások, a díszlet, a színpadkép, a zene azonban mind-mind kimagasló színvonalúak. A színészek jórészt – de nem kizárólag – Puccini-dallamokban „énekbeszélnek”, hiszen ne feledjük, A köpeny című egyfelvonásos opera is az előadás alapjául szolgált. Talán ennek köszönhető az előadás rövidsége is (75 perc), és a végkifejlet szintén nagyon hasonló az eredetihez. Azonban egy-egy futam erejéig felhangzik a Himnusz egy részlete („Verőcsény forever”) vagy a Nessun dorma is – utóbbi az ironikus felhangokkal együtt is rendkívül emelkedett, már-már katartikus hangulatot kölcsönöz az utolsó perceknek. Az énekbeszéd hol komollyá, hol pedig fergetegesen humorossá tette a látottakat, hiszen nagyon szórakoztató, mikor a szereplők komolyzenei dallamokban küldik el egymást a fenébe, vagy amikor egy természetfilm-csatornán egy árva medve életben maradásért folytatott küzdelmét a narrátor úgy mutatja be, mintha operabetétet énekelne.
Az előadás gyönyörű színpadképpel indul, a sötétben ülve halványan világító csillagokat látunk – s csak amikor megvilágítják a játékteret, jövünk rá, hogy a csillagok egy ketrecre vannak felfüggesztve… A ketrecen belül forgószínpadon áll a polgármesteri lakás belső tere (kacsalábon forgó palota), a ház kertje pedig statikus térben található. Mindennek jelentése van: ki tartózkodik a legtöbbet kívül, a kertben (Margit), mikor fénylenek fel erősebben a csillagok (Attila egyes megszólalásait hatásosabbá teendő), ki honnan jön be (a kert felől vagy hátulról, a bejárat felől), mikor kezd el forogni a nappali. Remekül átgondolt tehát a térkezelés, ami a jelmezekről is elmondható: a polgármester, a felesége és a kampányfőnök a protokoll által megkövetelt elegáns ruhákban láthatóak, a riporternő hol a szakmájához méltó visszafogottsággal, hol vad csábítóként tűnik fel, a tévések pedig munkaruhában jönnek-mennek. A jelmezek és a színpadon alkalmazott gesztusok realisztikusak, az énekbeszéd azonban sajátos színt ad mindehhez: stilizálttá, ironikussá, helyenként parodisztikussá is teszi a játékot. Az előadás zenei szövetéért Kéménczy Antalt dicsérhetjük, aki zongorával kísérte a darabot.
A cselekmény lezárása után jön valami, amit „vörös farokként” is lehetne olvasni. A szereplők kórusban éneklik: „szégyelljük magunkat és zavarban vagyunk”, mert amit láttunk, nem valós, ez csak mese, és „a hazugságban nincs határ”. Elképzelhető, hogy van, aki feleslegesnek ítéli ezt a gesztust, hiszen minden színházi előadás hazugság kicsit, nem kell erre külön felhívni a figyelmet; a történet speciális volta miatt pedig furcsa magyarázkodásnak is tűnhet ez az utolsó néhány mondat. Azonban amikor felcsendült „a hazugságban nincs határ”, akkor igazi, hamisítatlan, pintérbélás katarzist éreztem. Ugyanis ez a mondat olyan szöveg- és színpadi kontextusban hangzott el, hogy egyszerre tágította ki és tette zárójelbe mindazt, amit eddig láttunk-hallottunk. A hazugságnak nincs határa a színházban, a közéletben, a politikában, a mindennapos pletykálkodásban, az emberi kapcsolatokban, sőt, olykor még saját magunkkal sem vagyunk őszinték – ott és akkor ezt jelentette számomra a Nessun dorma (amit a Turandotban egy ismeretlen herceg énekel) dallamára alkalmazott sor. Ez az előadás újra bebizonyította, hogy Pintér Béla alkotói bátorságának sincs határa. Ne is legyen.
Pintér Béla: A bajnok. Rendezte: Pintér Béla. Játsszák: Nagy Ervin, Rezes Judit, Jordán Adél, Bezerédi Zoltán, Pálmai Anna, Elek Ferenc, Rajkai Zoltán. Katona József Színház, Budapest, 2016. április 8.
Kiemelt kép: Toldy Miklós.
