Szeles Judit Svédországban élő magyar költő bemutatkozó verseskötete sajátos megszólalásmódjával határokat feszeget, témáját tekintve pedig át is lépi azokat, mindazonáltal az első versek olvasása keltette megütközés után egyértelműen működőképesnek mutatkozik, élvezetes nyelvet teremtő izgalmas vállalkozás.
A szerző debütáló kötete, az Ilyen svéd a címben szereplő témamegjelölésnek megfelelően a svéd társadalom (a Svédországként szervezett tér referenciális azonosítása a verseskönyvben erősen intencionált) problémáiról (depresszió, öngyilkosság, alkoholizmus stb.), a svédek mindennapjairól, nemzetük egyedi jellegzetességeiről (kávéfogyasztási és étkezési szokások, pornóipar, a számik helyzete stb.) alkot képet. A ciklikus felosztást nélkülöző, 28 prózaverset tartalmazó, rendkívül konceptuális kötet sajátos adathalmozó – százalékos, statisztikai adatokkal operáló – technikával ábrázolja az egyes jelenségeket, ami egy rendkívül szikár, eszköztelennek tűnő versnyelvet eredményez. Ez, a társadalmi problémákat adathalmazként megjelenítő, meglehetősen elidegenítő eljárás leginkább a humor és az irónia eszközeit mozgósítva vált ki hatást a szövegek olvasása közben. A versbeszélő látszólag a vállalt kívülállás pozíciójából szólal meg, a magyar nyelv használata és egyes elejtett utalások (Mátyás király – Uppsala; a Tobbe név magyar megfelelőjének – Tóbiás – megadása – Körkép) nélkül aligha lenne többé-kevésbé azonosítható, és úgy tűnhet, minden szubjektivitást nélkülöz. Ez a totális személytelenség azonban a teremtett világban való hangsúlyozott, kontemplatív jelenléttel párosul, így létrehozva egy sajátos – a kívül és a belül fogalmi kategóriáival egyaránt jellemezhető – beszédpozíciót.
A visszatérő témák mellett gyakran teljes sorok, szókapcsolatok is megismétlődnek a versekben, mantraszerű, recitatív (varázs)szövegeket létrehozva ezáltal. A Vándorlók című nyitóvers rögtön egyfajta kozmogóniai távlatot teremt: „a Skandináv-félszigeten kezdetben vala a jég” – amely, jobb híján mitikusnak nevezhető, szemlélet-, illetve megszólalásmód a kötet egészében érvényesülni látszik. Ezt a szakrális jelleget tovább erősíti, hogy a versekben gyakran nagyon alapvető természeti elemek (tűz, víz, fa, kő stb.), illetve a növény- és állatvilág élőlényei tűnnek fel, valamiféle ősállapotot megidézve. A megszólalásmódból és e szavak jelentésbeli „terheltségéből” adódóan azonban – és ez általánosságban, az egész kötetben, érvényesülni látszó tendencia – ezek az építőelemek nem funkcionálnak metaforaként, inkább fogalmi jelentésükben válnak megragadhatóvá.
Itt érdemes megemlíteni Császár Norbert nagyszerű grafikáit is, melyek emberi, állati, valamint növényi létmódokat állítva szürreális kompozíciókba, nemcsak illusztrálják, hanem termékenyen értelmezik is a verseket. A sokszor lekerekített, önmagukba visszatérő vonalakkal megrajzolt, ábrák remekül teremtik meg a szövegekben is megképződő – a svéd társadalom homogenitása ellenére – belterjesként, az egyedi versnyelv és egyes szöveghelyek alapján már-már betegesen abnormálisként jellemezhető közösség képét. Ezzel egyértelműen egybevág, hogy az illusztrációkon megjelenített alakok többnyire nem antropomorf jegyekkel felruházott állatok vagy növények, hanem a natura elemeivel ábrázolt, animalitásukban kidomborított emberi lények.
Az újra és újra más környezetben, eltérő szöveghelyeken, megjelenő azonos motívumok, szintaktikai szerkezetek mindig valamilyen további jelentésárnyalattal bővülnek, összekapcsolódnak, szétdarabolódnak, egymásra íródnak, ennél fogva a kötet központi témáit is különféle relációkba állítják egymással. Az így keletkezett sűrű motivikus háló egyrészt nagy játékteret engedélyez a befogadói reflexióknak és számos interpretációs lehetőséget rejt magában. Másrészt azonban egy idő után teljesen kibogozhatatlanná válik – a befogadó úgy érezheti, hogy az egyes elemek szinte teljesen esetlegesen illeszkednek egymáshoz, amely jelenségre a kötet mintha (ön)ironikusan reflektálna is olykor: „a kőhöz nincs köze a pálinkának / a sziklavéseteknek sem a mézsörhöz” (Kopogtatás); később, verszáró pozícióban: „Svédország húsz százaléka vízzel / határos, az Északi-tengerrel, a Balti-tengerrel / Norvégiával, Dániával és Finnországgal / és ez további összefüggéseket rejt magában” (Néma történet – kiemelés tőlem: P. B.). A kapcsolatot gyakran mindössze valamilyen szóalaki vagy szemantikai hasonlóság teremti meg, ezáltal is növelve annak véletlenszerűségét: „sok rókagomba terem / a svédek húsz százaléka gombászik / másik húsz százalék alkoholista / ha valaki az erdőben gombászik / majdnem biztos, hogy alkoholista / a fa tövébe rókáznak” (Néma történet).
A tömeges ismétlések mindig nagyfokú általánosítással („a svédek”; „a számik”) is járnak, többnyire a skandináv állam lakóiról a köztudatban élő nemzetkarakterológiai jegyeket, sztereotípiákat (pl.: alkoholizmus, unalom) mondják újra, melyek így egy idő után jelentésüket vesztik, önjáróvá válnak (ezzel a sztereotípiák működésmódjára is reflektál a kötet), illetve – a többszöri elmondás következtében – egyértelműen iróniába fordulnak át. Alapvetésként fogalmazható meg, hogy egy kijelentés amellett, hogy egy adott témáról tesz állítást, legalább annyit elárul magáról a megnyilatkozóról is. Nincs ez másként az Ilyen svéd beszélője esetén sem: egy alapvetően távolságtartó hang szólal meg, amely azonban szükségszerűen csak olyasvalakié lehet, aki valamilyen szinten tagja annak a közösségnek, melyről állításokat fogalmaz meg. Így lehetséges – a korábban már említett két explicit utaláson túl –, hogy a kötet olvasása során végig azt érezhetjük, mintha nem is a svédekről lenne szó, hanem valamiféle görbe tükörben a magyar viszonyok tárulnának elénk. Ez részben a két ország sok esetben – legalábbis a szövegtérben – azonos társadalmi problémái (alkoholizmus, depresszió, bevándorlóellenesség) miatt, másrészt az ezekhez társuló kiszólásoknak („Svédországban nem lehet igazán jót vedelni / ordítozni pedig egyenesen tilos” – Uppsala) köszönhetően válik egyértelművé. Ennél is továbbmenve, a svédség nemcsak az itthoni közeg, hanem az általános emberi metaforájaként is olvasható – amint erre a kötet utolsó versében („valahol mindenki svéd” – Utolsó harc) utalás is történik, illetve a szerző által ugyancsak sugalmazódik (az opus végén Áfra János interjúja olvasható az alkotóval).
Szeles Judit első kötete nem minden előzményt nélkülöző, ugyanakkor izgalmas, unikális vállalkozásnak tekinthető a kortárs magyar lírában. A végig fegyelmezetten érvényesített feszes nyelvhasználathoz társuló szokatlan témaválasztás bő száz oldalon keresztül is szórakoztató, mindemellett e sorok írója nem rejtheti véka alá azon aggodalmát, miszerint egy következő kötet vagy a költői életmű már aligha lesz – az önismétlésbe, unalomba való áthajlás nélkül – felépíthető hasonló megoldások mentén. Ennek fényében várhatjuk (remélhetőleg rövidebb ideig, mint az Ilyen svédét) Szeles második kötetének megjelenését.
Szeles Judit: Ilyen svéd, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015.
