Szabó Róbert Csaba első regénye nem csupán választott témáját, de poétikai megalkotottságát tekintve is izgalmas olvasmányt kínál. Az Alakváltók merész vállalása, hogy a különböző, néha korlátozott elbeszélői nézőpontok párbeszédbe léptetésével hozza létre a mindig más alakban, más formában továbbélő hatalom arcairól, a rendszer kiszolgálóiról, az egyéni és kollektív szuverenitást sértő diktatúra sötét világáról képet adó narratíva koherens egységét.
A kötet heterogén narrációját egy 1989 decemberének bukaresti eseményeit átélő (s mindvégig ismeretlenségbe burkolózó) énelbeszélő és egy titokzatos országjáró pálinkakereskedő, Xavér komplementer elbeszélése teremti meg. A két férfi a Bukarestbe vezető vonatúton ismerkedik össze, ahol Xavér egy komplex, de bevégezetlenül maradó történettel irányítja magára a narrátor érdeklődését, egyidejűleg elindítva a kötet eseményláncolatát is.
Az énelbeszélő a megérkezés után sem képes szabadulni a történet befolyása alól, s mint kiderül, bukaresti tartózkodása idején még részletesebbé és még árnyaltabbá válik a vonatúton elkezdett elbeszélés. Xavér lakásán különféle dokumentumokból bontakozik ki a férfi ügynöki tevékenysége, valamint a vonaton nagy vonalakban elkezdett, az 1950-es években a kommunisták ellen lázadó csoport részletes története, a kötet második (legterjedelmesebb) egységét alkotva. Az első rész belső nézőpontú, homodiegetikus elbeszélése helyébe (Xavér jegyzeteinek mediális átfordítása révén) külső nézőpontú, heterodiegetikus történetmondás lép, amely a Gheorghe Gheorghiu-Dej által vezetett pártállam legsötétebb éveinek eseményeit, a korszak személyes és kollektív tapasztalataira gyakorolt hatását középpontba helyezve eredményez idő- és térbeli dimenzióváltást. A narratív struktúra koncepciózus kidolgozottsága a tematizált korszak összefüggésrendszerének értelmezésében mutatkozik meg, hálózatszerű, nem lineárisan szerveződő kapcsolatot tételezve fel különböző évtizedek különböző eseményei között.
A Szekuritáté által elkövetett elévülhetetlen bűnök „szerepére” kiemelt figyelmet irányít a narráció, rémtetteik a szereplők mikrokörnyezetéig éreztetik hatásukat. Szereplőink azzal szembesülnek, hogy a rendszer kiszolgálói a legváratlanabb helyzetekben, formákban képesek beférkőzni világukba, megfosztva őket még az önállóság illúziójától is. Nem meglepő, hogy az elnyomó hatalom ellen, mint annyiszor a történelem során, mozgolódás, nyílt ellenállás bontakozik ki. Egy ilyen nyíltan konfrontálódó csoport Sólyom Ferenc bandája, akik a székelyföldi Ozsdola környékén bujkálva, törvényen kívüliekként folytatnak „harcot” a Párt és a Szekuritáté ellen. Mozgalmuk kibontakozását azonban ellehetetlenítik a banda után kutató szervezet irgalmat és törvényt nem ismerő módszerei. „Egész falvakat semmisítettek meg. Érted te ezt? Hogy ki okozza a szenvedést, az szinte mindegy annak a szempontjából, aki elviseli a szenvedést. Számukra nincsen különbség köztem, aki miatt agyonverik, és egy szekus között, aki agyonveri.” (192.)
A fizikai bántalmazásokon túl sokkal mélyebb sérelmeket eredményeznek a (túlzás nélkül erőszakszervezetnek minősíthető) Szekuritáté szociális és mentális megtörésre (korabeli közkeletű kifejezéssel: átnevelésre) irányuló stratégiái, melyek „eredményei” a belső nyugalom és a józan gondolkodás fokozatos felszámolódásában nyilvánulnak meg. „Azt kérdezte magától, minek. […] És csodálkozva észlelte, a kérdő hangsúly elveszett a mondataiból. Nem gondolta volna, hogy ezek ilyesmire is képesek, hogy kiverjék az emberből a kérdezés alakzatait.” (222.) A banda tevékenysége nem valamiféle mitizált ellenállásként mutatkozik meg, sokkal inkább a személyes sérelmek és tragédiák miatt válnak a rendszer „ellenségeivé”, a felmagasztosulás lehetősége nélkül. Az országot kormányzó regnáló hatalom iránti teljes elkötelezettség elvárássá szélesedik („köpd be rabtársadat, a szomszédodat, az apádat, a testvéredet, és örök életet nyerhetsz.” [124.]), így nem meglepő, hogy még a legközelebbi személy iránt is távolságtartással, gyanakvással viseltetnek, s mint utólag kiderül, egyáltalán nem alaptalanul.
A bandát üldöző csoport vezetője, Rajnai György (Alex Perjovshi) kudarcot kudarcra halmoz, míg végül a banda legmerészebb akcióját sem sikerül megakadályoznia. Érdemes külön kiemelni Rajnai/Perjovshi személyét, aki meghatározó alakjává válik a kötetnek. Magyar gyerekként elveszti szüleit, árvaházba kerül, ahonnan egy román tisztviselő család emeli ki, mintegy előre meghatározva jövendőbeli sorsát. Új környezetében ugyanis evidens, hogy a korábbi (a még fejletlen, de elszakíthatatlan gyökerekkel rendelkező magyar) identitást felszámolva egy új, a román nyelvi közegbe integrálódó, s nevelőszülei politikai hovatartozásából adódóan eszmeileg is a kurrens (pozícióját tekintve megdönthetetlen) rendszer szolgálatába állított individuum megképzése válik követelménnyé. Ez a fajta identitás(át)alakítás magában hordozza az alaptermészet instabilitását, mely Rajnai/Perjovshi döntéseiben, határozatlan és sok esetben meggondolatlan tetteiben s kései alkoholizmusában mutatkozik meg.
Az átalakulás (több évszázados múltra visszatekintő) irodalmi toposza a kötet meghatározó koncepciószervező elve. A címbe emelt idézet az Alakváltók tézismondataként ragadható meg, explicitté téve a közép-kelet-európai kormányzatok (a második világháborút követően kialakuló hatalmi rendszerek, a sztálinista diktatúrák) jól bevált, önműködővé fejlődő, az uralom megtartását célzó mechanizmusait. A kötet hangsúlyos pozícióba helyezi a történelmi köpönyegforgatás eredendő célját, a hatalom és a privilégiumok újbóli elosztásánál betöltött szerep megtartását, mely szóban és tettben egyaránt legitimálódik: „meg kell változni, és akkor minden lehetséges” (176.). A minden azonban nem mindenkire vonatkozik. A nagy kérdés, az államhatalom egykori, utólag mellőzött káderében (aki maga is az átalakulás személyes reprezentánsa), Perjovschiban fogalmazódik meg: „Mi változott volna?” (245.)
Kézenfekvőnek mutatkozik a már-már közhelyszerű lepkehasonlat szerepeltetése, a végtelen körforgás ikonográfiai jelölőén keresztül érzékeltetni a hatalmi berendezkedések hasonló, ciklikusságon alapuló érték- és státuszmentő tevékenységét. „Mert a lepke élete szépnek tűnik, de időtartama kétségbeejtően rövidnek, és ha hozzávesszük, hogy a röpködő életmód a ciklus utolsó állomása, a legjobb lenne azonnal agyonütni, mielőtt még petéket rakna le. Mielőtt még az egész elölről kezdődne. Fejjel lefelé kitűzni, ez az egyetlen lehetőség, hogy a peték még véletlenül se essenek ki belőle, ha netalán még élne.” (7.) A szemléletes hasonlat felfejtése után azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a lerakott peték még a lepke halála előtt életre keltek, s ez nem csupán a narrátor személyes felismerése, hanem a forradalom hitelességében és a változásban hívő társadalom csalódott revelációja is: „A másodvonalas kommunisták ott tolongtak az üresen maradt székek körül. És akkor megértettem, miről beszélt Xavér. Hogy a pillangó előbb-utóbb újrakezdi az életét a lerakott peték révén, és a kezdetek állapota lárvaszerű, szükségszerűen primitív, és semmiféle szépség nincs benne. A decemberi események után a lárva élete köszöntött az országra.” (238.) Az állandósuló szkepszis az új politikai berendezkedés kialakítására is rányomja bélyegét: „még nincs vége, s ha lesz változás, nehéz lesz, és csak a felszínt fogja karcolni.” (252.)
A szüzsé a multiperspektivikus elbeszéléstechnika alkalmazásával egymásba ágyazódó, egymást keretező események és szólamok láncolatából építkezik, s így kizárja a kronologikus időszerkesztés lehetőségét. A narratíva idősíkjainak alakításában, az analepszusok és prolepszusok váltakozásával az anakronisztikus szerkesztés kerül kitüntetett pozícióba, amely egyrészt lehetőséget teremt a szóban forgó korszak(ok) összefüggéseinek (alul- és felülnézetből történő) árnyaltabb megjelenítésére, másrészt elmélyült olvasást, határozott odafigyelést követel meg a befogadótól. Az elbeszélői sűrítettséget fokozzák a gyakori elliptikus, kihagyásokon alapuló szöveghelyek, a félmondatokban, marginális helyzetű megszólalásokban rögzített információk. Hogy ezek kiemelt jelentőségéhez nem fér kétség, az olvasás közben megmutatkozik. Mindazonáltal az Alakváltók előnyére válik, hogy a tudatos szerzői intenció szerint felépített narratíva szétszálazható egységei következetesen egészítik ki egymást, összefüggő egészként tételezve az események kapcsolatrendszerét. Fragmentált, de akkurátus pontossággal létrehozott szerkezetével Szabó Róbert Csaba kötete kényszerpályákról, az elnyomó diktatúra mindenre és mindenkire kiterjedő figyelméről, belső ellentmondásairól, sorstörténeteket alakító cselekedeteiről ad számot, jelentésessé téve, hogy a hatalom különböző változatokban is mindenkor ugyanarra törekszik: a korlátlan uralom és ellenőrzés megtartására.
Szabó Róbert Csaba: Alakváltók, Jelenkor, Budapest, 2016.
Kiemelt kép: Communitas.ro
