Három regénnyel a háta mögött, amelyek közül a külföldön is nagy sikert arató A fehér királynak immár film változata is elkészült, Dragomán György a megelőző tizenhárom év novellaterméséből állította össze a 2015-ös Oroszlánkórus című gyűjteményes kötetét.
Miután regényeiben az elbeszélők helyzetéből kifolyólag eltérő nyelvi világokat teremtett, kíváncsi voltam, hogyan lehet összefűzni és kötetbe rendezni a viszonylag tág intervallumban megszülető rövidprózákat. A fülszöveg a zene, vagy legalábbis a hangok irányába tereli a figyelmünket, amely az olvasás vezérfonala lehet. Ez azonban korántsem ilyen kézenfekvő.
Hiába tűnik úgy a kötet első negyede alapján, hogy a szövegek világát a zene iránti szeretet, valamint a zenének az emberek életében betöltött szerepe határozza meg, ez a későbbiekben kevésbé működik rendezőelvként. A cím sokkal általánosabb szempontot jelez a novellák válogatásához: természetesen benne van a zenei jelleg, de ez inkább a megszólaló, narratív hangok sokféleségére értendő, amelyek olykor egy harmóniára törekvő kórusműnél nyersebben, harsányabban szólalnak meg. Az elbeszélők és a szereplők sokféleségéből adódóan sokféle nyelvi regiszter nyílik meg, ezért összhang helyett már-már inkább ricsaj, hangzavar üti meg a fülünket. Az életszerűbb, ugyanakkor a figura miatt kevésbé csiszolt, a vulgaritást sem nélkülöző szólamok történetei humorukkal vagy fesztelenségükkel oldják fel a kötet komolyságát. Valójában még a látszólag, stílusuknál vagy témájuknál fogva kissé kilógó szövegek is rokoníthatók egyik-másik darabbal. Az egyes novellák tulajdonképpen hálózatszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Felbukkannak párok, amelyek közül valamelyik már egy másik csoport darabjaival függ össze. A kötet az első néhány szövegben kialakítja azt az elvárást, hogy egyes szám első személyű elbeszélők történetei szólalnak meg, s ezek között a zene az összekötő kapocs. De már ezek a narrátori hangok is igen sokfélék, és éppen a részletekben, a szerkesztésben, stílusban megbúvó eltérések révén tudnak kapcsolódni a később következő darabokhoz. Az imént említett pároknak tekinthetjük például a tárcafüzérekből álló novellákat (Rosszaságok, Örökség), vagy a valakihez intézett monológokat (Hevimetál, Poszthumán randi, Adrenalin); miközben az Örökség az apa halálát követően a megmaradt tárgyakkal számot vetve A hangdobozokkal is rokonítható.
Az „oroszlánkórus” kifejezés egyébként a Füles fotel füzér egyik részének címe is. Érdekes módon ebben a novellában az oroszlánének a zene megutálásának, a zenével kapcsolatos csalódottságnak is hangot ad. Az elbeszélő ugyanis egy kisfiú, akit az óvó néni nem enged énekelni az ünnepségen. A kisfiú az őt ért igazságtalanság miatt a nagyapával való lovacskás játék és gramofonlemez-hallgatás helyett toporzékolni kezd. És ahogy egyikük nevetve, a másikuk dühösen szajkózza, hogy „utálom a zenét”, kettejük játékos küzdelmétől rázkódni kezd a fotel és az oroszlánfejes komód is, benne pedig minden egyes tárgy külön hangot kelt, mintha valami kórus lenne, s ők ketten lennének, morogva és énekelve, a Főoroszlán és a legjobb barátja. Így tulajdonképpen mégiscsak az ének, a zene győzedelmeskedik, amely az oroszlánok bátorságát kölcsönzi a narrátornak.
A kötet egészét tekintve is emlékezetesek ezek a részek, amelyekben az elbeszélő a zenéből merít erőt, a zenei nyelv igazsága mellett tesz hitet. Mint mikor a Limon con sal főhőse, a Dél-Amerikából Magyarországra keveredett lány mondja: „Azt hiszem, a történetem akkor lenne az igazi, ha nem mesélném, hanem énekelném, mert az igazi hangom nem az, amin beszélek, hanem az, amin énekelek, mert az énekhangom nagyobb, mint én, nagyobb, szebb és erősebb, messzebbre elér, és elfelejteni is nehezebb.” (60.) Vagy említhetném ennek párját, a Cry me a river című novellát, amelyben ugyancsak egy női hang mesél az életéről, amelynek fő csomópontjait egy mindig visszatérő dal köré rendezi. Ezen szövegek kissé patetikus zenei hitvallását ellenpontozzák az olyan groteszk jellegű darabok, mint a Hevimetál, amelyből kiderül, hogy a koncertre igyekvő fanatikus az útjába eső imádkozó-gyászoló tömeg hangulatát átérezve egy Iron Maiden szám dalszövegét mormolta el tízszer a csodáért, vagyis hogy megtalálja a lengyelországi Judas Priest-koncert helyszínét, és nem is hiába.
Igazából akármilyen témához nyúl a szerző, és akármilyen stílushoz kapcsolódik az elbeszélő hang, az egyik legnagyobb erénye, hogy nemcsak a hangelmek leírása, hanem az események képies ábrázolása is nagyon érzékletes, szinte filmszerűen bontakozik ki a történet a fejünkben olvasás közben, és emiatt válnak a szövegek emlékezetessé, még akkor is, ha egyik-másik figura vagy helyzet kissé távolabb áll tőlünk. Nagyon erős nyitást jelent a kötet első szövege, a Vasvonó, amelynek elbeszélő-főszereplője egy 12 éves kisfiú, akit apja éjt nappallá téve, a lehető legabszurdabb helyzeteket generálva készít fel élete fő eseményére, a 13. születésnapjára, amikor eljön a „fekete hegedűs”, és versenybe kell vele szállnia. Ez az egyik leginkább lekerekített szöveg, a titokzatos, mesei alakkal, aki mégsem jelenik meg a szövegben, hiszen az nem gördül tovább a várt napig, s így a szerző nyitva hagyja a történet kimenetelét, voltaképp egy lehetséges regény kezdetét csillantva fel.
Általánosságban is elmondható, hogy azok a szövegek a jobban sikerültek, amelyek A fehér király és a Máglya nyelvéhez közelítve, gyermekek, ifjak hangján szólnak. De még ha nem is feltétlenül gyermek az elbeszélő, sok esetben akkor is a szülőkhöz, nagyszülőkhöz való kapcsolatában jelenik meg, melyben generációs különbségekre derül fény. A novellák egy csoportjában a gyermeknek a szülőhöz, a szülői örökséghez vagy utasításokhoz, elvárásokhoz való viszonya lesz szembetűnő, máshol pedig a szereplők az öregedéssel kénytelenek szembenézni.
A zene tematikája és a generációk közti viszonyok ábrázolása mellett a harmadik csomópont a kötetben a hatalom és a diktatúra világának képzete, illetve ezzel párhuzamosan a kisemberek megélhetési gondjai, amelyek akár puszta emlékként tetten érhetőek néhány szövegben, s ezek a helyek olykor ugyancsak A fehér király világát idézik. A Mennyből az angyal című szövegben a karácsonyi készülődés izgalmai bontakoznak ki egy kisfiú szemszögéből, ám miután izgatottan meséli a blokkfelelős fiának, hogy náluk négy fenyőfa is van a teraszon, a fák rejtélyes módon eltűnnek. És mivel nem lehet szaloncukorhoz hozzájutni, a nagymama szerez be néhány cukorrépát, és azokat megfőzve menti meg a helyzetet.
Emlékezetes, ám mondhatni idealista, ugyanakkor szürreális megoldását kínálja fel a szerző a rendszerváltások óta folyton visszatérő „ki volt besúgó, és mit érdemel” kérdéskörnek a cirill betűs címet viselő darabban (Вы выезжаете из американского сектора – avagy angolul: „You are leaving the American sector”). A történetben egy, az életbe mint Purgatóriumba visszatért kislány csokit osztogat, pontosabban cserél, mégpedig megőrizendő titkokért, hogy vezekeljen, amiért némi édességért a Stazi spiclijeként még a saját apját is elárulta, mindkét szülője halálát okozva. És a kislány történetére válaszként kapja az olvasó a másik szereplő, a férfi titkát, aki így kénytelen elszámolni saját tettével, majd homályban hagyva a történet lezárását, elindul a víz felé, amelybe korábban, szülei halála után a kislány beleugrott.
A részletek elfedése, a sejtetés izgalmas játék lehet, azonban a kimondás és elhallgatás közti egyensúlyt nem minden egyes esetben érzem megfelelőnek. Például a Húsleves egy ismerős témát vázol fel, vagyis hogy a zene hogyan köt össze két együtt játszó embert, férfit és nőt, miközben a nőnek családja van, s ez milyen tragédiához vezethet – a novella annyit tesz hozzá az irodalmi toposzhoz, hogy ezúttal egy tízéves kislány szemén keresztül láthatjuk az eseményeket. Kissé elnagyolt a Jég, amely fontos témát feszegetne, egy szíriai zenész rövid nyugati látogatását, aki koncertjei után visszamegy a világ egyik legveszélyesebb helyére. Ám mintha a téma súlyossága önmagában elegendő kívánna lenne a hatáshoz: épp csak fellibben a függöny a drámai szituáció előtt, azonban Khalid alakja nem elég plasztikus ahhoz, hogy igazán felkelthesse az olvasó kíváncsiságát. Ennek ellenére az Oroszlánkórus sok apró örömet tartogat és sok meglepetést is a hangok váltogatása miatt, amelyet az elnémulás, a művek megsemmisítésének témája zár le az utolsó szövegben, s ez teszi kerekké, teljessé a kötetet.
Dragomán György: Oroszlánkórus, Magvető, Budapest, 2015.
