A világhírű, Nobel-díjjal kitüntetett fehérorosz szerző, Szvetlana Alekszijevics csernobili tragédiát feldolgozó kötete olyan tényekkel indít, amelyeket elvileg mindenki ismer: „1986. ÁPRILIS 27-ÉN, EGY ÓRA HUSZONHÁROM PERC ÖTVENNYOLC MÁSODPERCKOR robbanássorozat rombolta le a fehérorosz határ közelében lévő csernobili atomerőmű 4-es energiablokkját. A csernobili katasztrófa volt a XX. század legnagyobb technológiai katasztrófája.” (7.)
De már ebben a – bevezető és tényközlő – bekezdésben is ott van az a fél mondat, ami miatt az írónő bő két évtizeddel ezelőtt hozzáfogott feldolgozni a történteket: a csernobili tragédiát hajlamosak vagyunk ukrajnai katasztrófának beállítani, holott Fehéroroszország közelsége miatt ez a beloruszok számára legalább akkora, ha nem nagyobb csapás volt. Az atomkatasztrófa bekövetkeztekor ugyanis a szél nem Kijev felé, hanem a fehérorosz főváros, Minszk felé fújta a radioaktív anyagokkal telített felhőt. Olyannyira, hogy a légtérbe jutott radionuklid 70%-át Fehéroroszország kapta, ami azt jelenti, hogy mintegy 2,1 millió fehérorosz ember ma is sugárszennyezett területen él. „Az állandó, kis dózisú sugárzás hatására évről évre emelkedik az országban a rákos megbetegedések száma, egyre több a szellemileg elmaradott, idegi-pszichikai rendellenességektől és genetikai mutációktól szenvedő gyermek.” (8.)
Csernobil tehát úgy vált Fehéroroszország tragédiájává, hogy a fehéroroszoknak nincs is atomerőművük. A radioaktív sugárzás nem ismer határokat – mondhatnánk erre –, s akkor még nem is ismerhetett, tehetnénk cinikusan hozzá, hiszen 1986-ot írtunk, még létezett a Szovjetunió, amelynek Fehéroroszország ugyanúgy csak az egyik tagköztársasága volt, mint Ukrajna. Ennek tudatában az írónő a könyvében – miközben nagyon figyel a történtek fehérorosz vetületeire – nem tekint el attól a ténytől, hogy ez egyben a szovjet ember s a szovjet korszak tragédiája volt. Amikor szándékosan a tények mögötti kisemberre koncentrál, a számtalan fehérorosz felszólalóval együtt az ukrán, orosz és kirgiz beszélgetőtársait egyként szovjet embernek tekinti. Olyannak, akit a kommunista hatalom oly mértékben manipulált, hogy nem is kételkedett abban, amit az atommal kapcsolatban mondtak neki: „a szovjet atomerőművek a legbiztonságosabbak a világon, akár a Vörös téren is építhetnének ilyet. A háborús atom az Hirosima és Nagaszaki, a békés atom pedig a minden házban világító villanykörte.” (38.)
Ilyen „háttértudással” következett tehát be a modern világ minden eddiginél nagyobb atomkatasztrófája, s rendült meg vele egyszer s mindenkorra a szovjet ember világképe: amikor a szovjet atom békés természetébe vetett hit egy csapásra szertefoszlott, az ember újfajta valóságba került, olyanba, amelyhez a Csernobil mint cezúra előtti tudás kevésnek bizonyult, amelynek leírásához az addigi szavak nem voltak elegendőek. Csernobil traumát jelentett. Olyan traumatizált emberek sokaságát „termelte” ki, akik a történtek után óhatatlanul arra kényszerültek, hogy kérdezzenek, hogy feltegyék az orosz irodalomból számukra (is) oly jól ismert „átkozott” kérdéseket: a Ki a bűnös? és a Mit tegyünk? kérdését. A szerzőnek így a területeket járva, gyűjtő- és kutatómunkája során kérdeznie sem kellett: csak kimondta a szót: „Csernobil”, s az interjúalanyok a saját maguk által feltett „átkozott” kérdésekre azonnal, monológ formájában meg is adták a választ. Mindenki a saját, még a Csernobil előtti világképéből táplálkozó szovjet, vagy a Csernobil és a bizonytalan jövő között lebegő metafizikai, ontológiai vagy filozófiai válaszát.
A Ki a bűnös? kérdésére persze a szovjet hatalom is reagált, mégpedig a lehető leggyorsabban, rapid módon: „Hatan ültek a vádlottak padján: az atomerőmű igazgatója, Viktor Brjuhanov, Nyikolaj Fomin főmérnök, Anatolij Gyatlov helyettes főmérnök, Borisz Rogozskin műszakvezető, Alekszandr Kovalenko reaktor-vezető és Jurij Lauskin, a szovjet Állami Atomenergia-felügyelet biztonsági felügyelője. A nézőtéren üresek a székek.” (11.) Üresek, mert „odafent” a moszkvai pártelit igyekezett a katasztrófát egyszerű balesetnek, egy azonnal eloltandó és eloltható tűzvésznek beállítani, amelynek megtorlásához elegendő az ott dolgozó vezetők észrevétlen bíróság elé állítása. Ezek a „gyalogáldozatok” azért is voltak számukra elegendőek, mert a legtöbb államhoz és párthoz hű vezető a „balesetet” nem saját véteknek, hanem a nyugati különleges szolgálatok előre eltervezett akciójának tartotta: „Mit győzköd maga itt engem? [mondja a szovjethatalom egyik, neve elhallgatását kérő védelmezője az írónőnek] Ők robbantották fel Csernobilt… A CIA és a demokraták… Olvastam az újságokban. Ha nem robban fel Csernobil, nem dől romba a birodalom. A nagyhatalom!” (305.) A tragédia valódi áldozatai, a helyszínen és a helyszín közelében élő és dolgozó kisemberek azonban nem elégedtek meg az atomerőmű konkrét vezetőinek letartóztatásával és az ilyesfajta összeesküvés-elméletekkel.
Az események hatására sorra „filozófussá” lett csernobiliek egy része a Ki a bűnös? kérdésére ma is azt feleli – vagy felelné, ha még élne –, hogy a robbanás hátterében a felkészítetlen tudat állt, a technikába vetett abszurd hit. Az abszurd hit arról a bizonyos „békés” atomról. Mások nem ezt a fajta hiányos tudást, hanem a tudósokat, általában véve a szovjet tudóst vádolják, aki azt hitte, hogy uralkodhat a természeten, hogy ő a teremtés koronája. „Így hangzik a micsurini tézis: »Nem várhatunk könyöradományt a természettől, amit akarunk, el kell ragadnunk tőle«”. (261.) Ezzel a mentalitással tehát a kisember szemében a tudósok „[a]z istenek helyét foglalták el, most pedig bukott angyalok lettek. Démonok!” (290.) Pedig – állítja a bűnösöket keresők egy másik csoportja –, ha a magát Istennek képzelő, a természet fölött önkényesen uralkodni akaró ember csak egy kicsit is figyelt volna bizonyos jelekre, sejthette volna, mi következik: „Kinyitom a Szentírást… Szent János jelenései: »és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vize forrásaira. A csillagnak neve pedig üröm: változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé, és sok ember meghala a vizektől, mivel keserűkké lőnek.« Értem én a próféciát… Mindent megmondtak előre, megírtak már a szent könyvekben, csak nem tudunk olvasni. Nem vagyunk elég gyors felfogásúak. A fekete üröm ukránul csornobil. De az ember hebehurgya. Hiú. És kicsinyes.” (94–95.) Hiú ahhoz is, hogy az állatok viselkedéséből tanuljon: „A nagyapámnak voltak méhei, öt kaptár állt nála. Három napig nem jöttek elő, egy darab sem. Ott ültek a kaptárban. Hogy átvészeljék. […] Még hallgatott a rádió, nem írtak semmit az újságok, de a méhek már tudták. Csak a negyedik napon röpültek ki.” (80.) – vallotta az a Hanna Pjatrouna Badajeva, aki az interjú készültekor illegálisan lakott a zónában, amit az evakuáláskor kötelezően el kellett volna hagynia. Ám az ő és a hozzá hasonlók „partizánakciója” már átvezet bennünket a másik „átkozott” kérdéshez: a Mit tegyünk? problémaköréhez.
A bűnös/bűnösök keresése után ugyanis szintén mindenki a maga hite és habitusa szerint reagált a történtekre. A Mit tegyünk?-re adott választ azonban, ha lehet, még az első kérdésnél is erőteljesebben befolyásolta a szovjet hatalom viselkedése. „Még hallgatott a rádió, nem írtak semmit az újságok” – mondja Badajeva, s a hatalom részéről a többhetes hallgatásnak, illetve a tények elferdítésének, mondjuk ki nyíltan: a hazudozásnak nagy szerepe volt abban, ahogy a szovjet mentalitással beoltott átlagemberek a helyzetre reagáltak. „A baleset utáni első napokban eltűntek a könyvtárakból a sugárzásról, Hirosimáról és Nagaszakiról, sőt a röntgenről szóló könyvek is. Olyan pletykák terjedtek, hogy a hatalom adott utasítást erre, nehogy pánik törjön ki.” (125.) Nehogy a helyszínre vezényelt katonák és tűzoltók, összefoglaló nevükön a likvidátorok megijedjenek, s megtagadják a munkát. A hatalom részéről a tények elhallgatása és elferdítése azt eredményezte, hogy az odavezényelt osztagok – a pártfegyelmet betartva – tették a dolgukat.
Gyakran mindenféle védőfelszerelés nélkül, a reaktor közvetlen közelében, vagy épp a reaktor tetején dolgoztak, lapátolták a robbanás emberre halálos, 50 röntgent többszörösen meghaladó dózissal bíró maradványait. Erre a munkamódszerre született a mondás: „Lapáttal az atomnak”, meséli az az Ivan Nyikolajevics Zsmihov vegyészmérnök, aki az embertelen körülmények ellenére töretlenül végrehajtott munkának is megadja a magyarázatát: „Senki se nyavalygott. Ha kell, akkor kell. A haza hívott, a haza parancsára jöttünk. Ilyen a mi népünk.” (243.) „Az emberek készek voltak feláldozni magukat [teszi mindehhez hozzá Uladzimir Macvejevics Ivanou, a szlauharadi járási pártbizottság egykori első titkára, aki pártemberként még nagyobb fegyelemmel teljesíttette az előírt tervet, kaszáltatta a 40 curie-s szénát, s adatta le a tejcsarnokokba a céziummal szennyezett tejet] gondolkodás nélkül, és nem követeltek érte cserébe semmit. Akármit is írnak, volt szovjet jellem. És szovjet ember is volt.” (302.) Akit tehát a hazáját védve nem érdekelte, mekkora sugárdózis éri a reaktor tetején. A szovjet ember Mit tegyünk?-re adott ilyesfajta válaszreakcióját pedig a hatalom tovább táplálta azzal, hogy egyenesen hősöknek állította be a zónában dolgozókat, s prémiummal, dicsérő oklevelekkel látta el a kiemelkedő munkát végzőket.
A legtöbb, hősnek kikiáltott embernek azonban sajnos csak későn, túl későn esett le, hogy miben is vesz részt. Sokakon ugyanis csak szolgálati idő lejárta után, hazatérve ütközött ki a betegség, és betegségével együtt nemcsak a szervezete omlott össze, hanem a hite is. A szovjet emberbe, a szovjet rendszerbe vetett hite. Ezért Csernobil a birodalom összeomlása szempontjából is cezúra. Olyan tragédia, amely valóban a birodalmat is fölrobbantotta, csakhogy nem a nyugat „keze” volt a dologban, hanem belső, nem várt történések okozták mindezt.
S ha a Mit tegyünk? kapcsán a férfiakra először a hősies szovjet viselkedés, majd az eszmékbe vetett hit összeomlása volt jellemző, az asszonyok erre a kérdésre máshogy reagáltak. Hősiességből ugyan náluk sem volt hiány, de ők épp az előírásokkal mentek szembe, amikor a szolgálatból hazatért, „radioaktív tárggyá” vált férjüket a tiltás ellenére nem hagyták magukra, s ölelték, csókolták a sugárzástól „világító” férjeiket. A szovjet mentalitás helyett ők sokkal inkább a nagy orosz prózaírók megalkotta szerelemet képviselték: azt az önfeláldozó nőiséget, amit Tolsztoj vagy Dosztojevszkij ábrázolt Natasa Rosztovában vagy Szonya Marmeladovában. Ezeket a likvidátorfeleségeket, mint például Ljudmila Ihnatenkót vagy Valjancina Cimafejeuna Panaszevicset csak egy vágy hajtott: hogy az utolsó pillanatig imádott férjükkel legyenek. Annak ellenére, hogy az utolsó stádiumban az ilyen férfi már nem is ember, hanem „szörnyszülött” volt. Ezek az asszonyok a saját s születendő gyermekeik egészségével fizettek vakmerő tettükért, ám számukra a Mit tegyünk? kérdése igazán akkor vált fajsúlyossá, amikor a férjük már távozott az élők sorából. Többen ugyanis ma sem tudnak nélküle élni…
A Mit tegyünk?-re való harmadik fajta reakciót pedig a zóna illegális lakói képviselik. Azok a főleg idős emberek, akik a tiltás ellenére vagy el sem hagyták, vagy rövid idő elteltével „visszaszöktek” a minden négyzetcentiméteren fertőzött lakóhelyükre. A likvidátorok és feleségeik mellett az ő cselekedetüknek is megvan a maga sajátos magyarázata. Egész életükben itt éltek, és végképp nem tudták elhinni, hogy egy nap alatt megváltozhat minden. „Lehet mérgezett, sugárszennyezett, akkor is ez a szülőföldem” – mondja az egyik homeli területen maradt asszony. S beszámolóját az egész köteten végighúzódó, talán legmegrázóbb konklúzióval zárja: „Nem kellünk mi sehol másutt.” (66.) Nem kellenek – derül ki számtalan monológból –, mert a „csernobili” embert a többi ember szemében mássá, kerülendővé változtatta a történelem. Azt az embert, aki nem tehetett semmiről. S Szvetlana Alekszijevics könyve azt is szolgálja, hogy ez a fajta előítélet enyhüljön s megszűnjön végre. Hogy senki ne húzódjon félre, ha „csernobili” emberrel találkozik.
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima, fordította Pálfalvi Lajos, Európa Kiadó, Budapest, 2016.
