A karácsonyi szünetben jött ki határozottan, nem átmenetileg, hanem immár tartósan az ekcémám, először a jobb kezemen, majd lassan a balon is kivirágzott. Alapvetően elégedett vagyok a testi gyarlóságaimmal, „a lehetne rosszabb is” eddig mindenképpen megóvott az önsajnálattól. De a kezeim ilyesfajta bevonódása a testi romlandóságba kicsit megijesztett, ráadásul némiképpen bonyolultabbá tette az amúgy sem lassú hétköznapokat. A gyakori utazás, illetve a három gyerek és két kutya konstellációja miatt gyakori kézmosás végül megtette a magáét, hogy miért nem korábban, az számomra is titok. Az ellenszerek sora hatásos: teszem a dolgom, kezet mosok, bekenem a kezem a csodaszerrel, ami megnyugtatja a felrepedt bőrt, elsimítja a sebeket, majd lehámlik a roncsolt szövet, s végül újra rózsaszín, puha simaságra ébredhetek. A hiba a gépezetben ott van, hogy a krémet öt-tíz perc elteltével azonnal le kell mosni, mert valami közbejön – ennivalót készítek, teregetek, mosogatok, vasalok, majd vasalóval véletlenül kézfejet égetek, sütőbe tepsit rakok, majd a forró tepsit kirántva újra kézfejet égetek, lefekvés előtt pedig egyszerűen elfelejtek már magammal törődni. Bízom az időben és a Deus ex machinában, mint sok más esetben.
Bár a konkrét problémámra nem megoldás, figyelni kezdek a képeken a kezek ábrázolására. A kéz a festményeken a száj helyett beszél, helyettesítve az igét: a felemelt, intésre vagy áldásra emelt, fenyegetést vagy védelmet kifejezni tudó kéz túl akar lépni a puszta megmutatáson, és el akar beszélni. A portrékon a kéz sokszor az identitás jelölőjévé válik: ír, könyvet tart, szépsége, finom vonalai, felékszerezettsége által erősítheti a portréalany szellemi kiválóságát. Az író kéz dinamikus pillanatának kiragadása például anyagiságában viszi színre a nyelvet, a könyvre helyezett kéz nyugalma az olvasás által megismerhető alternatív világok izgalmát ellenpontozza. A kéz által megszólaltatott hangszer vagy a kéz alatt megbújó kisállat a testi érzékeiben is kiteljesedő emberre enged következtetni. A szellemi-érzéki-nyelvi tapasztalatok kettősségében tobzódó kéz ikonográfiáját persze eleve meghatározzák az öt érzék képi ábrázolásai, illetve Krisztus kezének jelentései (stigmája, gyógyításai, áldásra emelése stb. által).
Éppen ezért érzem teljesen bután magam, amikor a Henry Robert Morland-féle zsánerképekre rábukkanok, amelyeken szolgálólányok végzik a jól ismert, de ma már felfoghatatlan nehézségű tevékenységeiket, a kézzel mosást vagy éppen a szenes vasalást. Nehéz pontosan elbeszélni azt a disszonanciát, ami a szolgálólányt ábrázoló zsánerképen megmutatkozik: fehér, virágos, vagyis valamiféleképpen szűzies mintájú szövetből varrt ruha, fehér bőr, finom vonások, de mély dekoltázs, méla, mégis kacér pillantás, illetve szappannal dörgölt fehér vászon a lavórban, mindezt elegánsan eltartott kisujjal, sápadt fehér kézfejekkel. A mosás a gépek megjelenéséig radikálisan nehéz fizikai munka volt, amit a nők szervezetére a vegyi anyagok és a hideg még veszélyesebbé tettek – hogy Morland kit és miről is akart meggyőzni ezzel a nettó giccs mosónőportréval, fogalmam sincs, mindenesetre a képet nézve azzal az érzéki tapasztalattal gazdagodom, hogy ekcémám lüktetését most már a mosónő elegánsan pózoló kezét pásztázó tekintetem is képes kiváltani.
Borítókép: Henry Robert Morland, Ruhát szappanozó nő, 1765-82 k.
