Ha bárki megkérdezi, hogy mi is az a posztrock, általában az ohioi If These Trees Could Talk nevű formációt szoktam elsőként megmutatni az illetőnek. Hogy miért? Mert 2006-os megalakulásuk óta kompromisszumoktól mentes, vegytiszta posztrockot játszanak, és minden albumuk minden másodperce tökéletesen definiálja a műfajt. Legutóbbi anyaguk, a 2012-es Red Forest esetében sem volt ez másképp, és most, négy évvel később ismét eljött az idő, hogy elkápráztassanak minket.
A The Bones Of A Dying World ott folytatódik, ahol a Red Forest véget ért. Az aktuális korong címei alapján ezúttal is a föld haldoklásának különböző fázisait élhetjük át: az előző lemez trackjeiben lángra gyúlt és felperzselt tájak utáni állapottal indít az első pár dal. A Solstice legelső hangjegyeiben felfedezhetjük a klasszikus ITTCT-féle hangzást és atmoszférát – legyen szó a keményebb riffekről vagy a lágyabb melódiákról. Az album nyitánya tehát kiválóra sikerült.
Az ezt követő Swallowing Teeth egy kicsit pozitívabb, szabadabb szerzemény. Gyönyörű, többrétegű szólamokat (főként bontásokat) hallhatunk benne, amelyek egy kusza szövevénnyé teszik a kompozíciót, a dal végi szóló pedig tovább fokozza ezt az állapotot. Az Earth Crawler a lemez leghatározottabb, mondhatni központi darabja. A könnyed kezdeti dallam hamar átvált egy nagyon kemény refrénbe, majd egy erőteljes ívelésbe, amely tökéletesen átadja, hogy milyen is lehet, amikor egy hatalmas monstrum (legyen az egy óriási élőlény vagy egy kolosszális gépezet) szép lassan törmelékké zúz egy nagyobb várost. És pontosan ez az, ami az instrumentális zenét, és jelen esetben az ITTCT zenekart naggyá teszi: mindenki azt lát és érez bele az adott szerzeményekbe, amit akar. Ehhez a hangulathoz erősen hozzájárul, hogy a formáció fennállása óta egyetlen vokális részt sem épített bele dalaiba.
Az előbb vázolt koncepció mentén továbbhaladva az After The Smoke Clears a hatalmas monstrum által porig rombolt várost, illetve a fölötte szép lassan eloszló füstöt és port festi le. Ez az album legéteribb, legnyugodtabb dala. A The Here And Hereafter már reményt ad, hogy a katasztrófa után mégis van esély az újjáépülésre. Az Iron Glacier ezzel szembemenően egy igen kimért, méltóságteljes, szinte már-már posztmetál darab, kellemes Pelicanos vagy ISIS-es elemekkel. Ezt az album legösszetettebb műve, a The Giving Tree követi. A különböző rétegek (reverbes gitár, határozott, katonás basszusgitár, magával ragadó tremolók, a végén szóló) elsőre kissé szerteágazónak tűnhetnek, mégis tökéletes harmóniában egyesülnek, csakúgy, mint a címben szereplő életet adó fa ágai.
Ilyen fülbemászó és felemelő zenei alapot utoljára talán a pg.lost 2007-es Yes I Am EP-jén hallottam, melynek címadó dalához nagyban hasonlít a One Sky Above Us. Tökéletes lezárása ez az idei ITTCT lemeznek, és ha a srácok továbbgörgetik ezt a koncepciót, akkor a következő album már egy sokkal reménytelibb, pozitívabb hangvételű alkotás lesz. Habár a 2016-os év fele telt még csak el, és eddig olyan nagyágyúk adtak ki lemezeket, mint az Explosions In The Sky, a Mogwai, a Hammock vagy a Képzelt Város, úgy gondolom, hogy az If These Trees Could Talk legújabb albuma is ott lesz az év végi TOP 10-es listákon. Egy szó, mint száz, kiváló album: posztrock, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
If These Trees Could Talk: The Bones of a Dying World, Metal Blade Records, 2016.
Képek forrása: pinterest.com