Nyakamban meleg löttyökkel
Én mindig nyáron szoktam valami végzetes betegséget elkapni. Tavaly például legalább két és fél hónapig AIDS-es voltam, ebben egészen biztos vagyok, és az orvosok a szűrővizsgálati eredmények lebegtetésével nem értek el semmit, mert egyre csak kerültem az embereket és a családomat. Akkoriban úgy rémlett, ha metróra szálltam és belenéztem a szerelvény ablaküvegébe, egészen Dalí-képem volt a folytonos félelemtől és szorongástól. Égnek állt minden szőrszálam, ha arra gondoltam, fiatalon halok meg. És otthon is: anyám mesélhetne arról, milyen körültekintő figyelmességgel gyalultam le az uborkát, nézve kiázott ujjaim és a vízszintes penge közti távolságot, nehogy friss, szennyezett vér kerüljön a vasárnapi ebédnél az asztalra. De akkor én majdnem két hétig feküdtem az ágyban, szedve valamilyen láz- és fájdalomcsillapítót, és senki nem tudta megmondani, mi bajom van igazából.
AIDS-es persze mindig az egyéjszakás kalandok után vagyok. És ilyenkor jellemző rám, hogy semmilyen más betegséggel nem érem be, csak is az AIDS-cel. Ha egy este megajándékoz az ügyeletes Aphrodité kétes szerelmével, hiába használok óvszert, másnap már produkálom a tüneteket. Aztán egy vállaltan kellemetlen beszélgetésben módszeresen elkezdtek puhatolózni partneremnél afelől, hogy nincs-e valamilyen eltitkolt, szörnyűséges betegsége, ami igazolhatná, hogy miért is vagyok szarul. Persze gyakran esem túlzásokba, ezt elismerem. Előfordult már, hogy porig alázva jöttem ki a nemibeteg gondozóból, mert az orvos a beszámolómat hallgatva arra a következtetésre jutott, hogy semmi bajom és szerinte csak beteg akarok lenni. És hiába tiltakoztam, még ha én hipochonder is vagyok, higgye el, a testem tünetei tőlem függetlenül léteznek. Hogy olyan ez, mintha egy bizalmaskodó, puha, ám annál kellemetlenebb nyirkos kéz kézfogását fogadná az ember valahonnan a távolból – valaki egyszer csak megjelenik, beszélni kezd, mondja és mondja, és többé nem kerülhető meg.
Pedig milyen jó lenne kivonni magamat e hatások alól. Nem rettegve gépelni be valami betegséget a google-keresőbe. Nem bújni el az ismerősök elől, ahogy az anonim szűrőközpontban történt egyszer. Amikor az életemet meghatározó tűszúrásra vártam. És hirtelen azt láttam, hogy az egyik volt középiskolai osztálytársam lép ki a laborból a váróterem koszos-bézsszínű linóleum folyosójára. Hülyeség persze, hogy szégyenérzetemben nem diktált semmi értelmesebbet túlélőösztönöm, minthogy azonnal és a lehető legtökéletesebb módon elbújjak. Pánikszerűen bemenekültem a váróteremhez legközelebb eső férfivécébe. És nem is jöttem ki onnan vagy jó negyed óráig – legalábbis azt hiszem, addig ülhettem ott, magamba roskadva, a lehajtott vécédeszkán. Ugyanis óra és mobiltelefon nélkül (az oldaltáskámat kint hagytam a nagy sietségben lánybarátomra bízva, aki, hogy ne legyek egyedül ezekben a nehéz percekben, elkísért engem erre a rémálomszerű utazásra) teljesen elveszítettem az időérzékemet. Csak annyira emlékszem, hogy barátnőm idővel utánam jött, bekopogott, és én csak ekkor tértem magamhoz és csináltattam meg, ami elkerülhetetlennek bizonyult: a szégyenérzettől és fejemben az előítéletek felerősödő visszhangjától egyre kellemetlenebbé váló tesztet. Azt persze nem tudom, hogy ismerősöm körében meddig lehettem beszédtéma. Mert ha előle sikerült is elszöknöm, a barátja biztosan felismert. Hiszen amikor megérkeztünk, ő ott ült néhány másik szerencsétlennel a váróban. És bár hirtelen-ismerős arcától – mint ahogy minden hirtelen-ismerős arctól úgy általában – zavarba jöttem, nem mulasztottam el ebben a szélsőséges helyzetben sem köszönni. Mi mást tehettem volna. Bár legbelül az önmarcangolóan ördögi „2f” (feszültség és félelem) dolgozott bennem, a felszínen mégis magamra erőltettem valami közömbös eleganciát, mintha természetes lenne, hogy az ember anonim szűrésekre jár. Mintha normális dolog volna, hogy visszatérő AIDS-paráim vannak; a többi kellemetlen betegségről nem is beszélve, az évente egy-két alkalommal saját lábamon kihordott tüdő- és gégerákról. Elképzelem, ahogy szintén hipochonder barátommal – akinek a háta, a lába, a karja, egyszóval mindene fáj – sörözünk az egyik romkocsmában és a következő, mások számára talán hátborzongató, számunkra nagyon is hétköznapi párbeszédet folytatjuk le: „Mi van, már megint a daganaton pörögsz?”, „Ja, bazd meg, de legalább most nyirok és nem tüdő!”
Nem akarok kertelni, hogy megúsztam azzal, hogy csak hipochonder vagyok, pedig könnyebb lenne. Ma két AIDS között ott van az, amire azt mondanám: „Úgy gondolok rád, mint egy izgalmas átokra, én szégyellnivaló, drága betegségem.” Amihez elég volt egy fájdalmas szakítást követő, hosszú és eseménytelen nyár, majd egy hirtelen rám zuhanó bányatavas éjszaka. Amikor is gyenge és felelőtlen voltam. Egyszóval: megint csak egy reménytelen férfi. Tetszettem neki, ezt megmondta rögtön a legelején. Vagyis, igazából a bátyja tolmácsolta nekem ezt az észrevételét, amikor odajött hozzánk az esti fröccsözésünket jócskán megakasztva. Azt mondta még, hogy innentől az én döntésem, mit kezdek ezzel az információval. Mindig kínos kötelezettségnek érzem, ha bizalmasan kifecsegnek nekem valamit, és elvárják tőlem, hogy azután a szerint cselekedjek. De valahogy jellemgyengeségből, még ha zsigerileg tiltakozom is mindig az akció ellen, nem tudok nemet mondani. Pláne, hogy akkor mi csak hárman voltunk, és tudtam, mivel a velünk érkező lány a haveromra volt ráállva, hogy ha ők egyszer elvonulnak, én egyedül leszek a fröccsömmel, az estével, a sátorral (logikusan persze a sátorra se nagyon tarthattam igényt) egy idegen helyen, és ki tudja, mennyi ideig kell majd magamat szórakoztatni. Arra pedig a legkevésbé se voltam felkészülve, hogy saját magam öleb-bohóca legyek. Így elemi érdekem fűződött ahhoz, hogy minden eszközzel marasztaljam az újonnan érkező testvérpárt. Felvetettem, hogy éjszakai fürdőzzünk. Abban bíztam, hogy a ruha alatt jó alakja lesz a lánynak, aki megkívánt engem. Nem csalódtam. Mert amikor ott voltunk a parton, hogy aznap kitudja, hányadik alkalommal ismét megmártózzunk a bányató vizében, ez a csodálatosan aljas nőstényördög leheletnyi fürdőruhára vedlett. Fenéktájon olyan vékony pánttal, ami a lehető legelőnyösebb formában tálalta a fehér dombokat. És én tudtam, mivel ekkor már rendesen dolgozott a bennem a pia, ha beúszik, én utánamegyek. Nem vártam meg, hogy haveromék akciózzanak. Mikor utolértem, úgy emlékszem, csak annyit mondtam neki, ússzunk egyet. Tetszett, hogy egyikünknek sem kellett megjátszani magát, annyira egyértelmű volt, hogy mit akarunk. A túlparton még ki se értünk a sekély vízből, de már egymást izgattuk. Megkapó látvány lehetett, ahogy két, ruháitól megszabadult fiatal, félrészegen, a telihold fényében csetlik-botlik, úgy húzza egymást, hogy szenvedélyüknek megfelelő búvóhelyet keressen. Nem vittük túlzásba a dolgot, pár méterre a parttól egymásnak estünk. Az vetett véget az egésznek, azon túl, hogy mint kiderült, én már túl részeg voltam ahhoz, hogy tudjam, mit, milyen ütemben és hogyan csinálok, hogy a bátyja szólongatta, hívogatta őt messziről. Azzal a hangsúllyal, ahogy az ilyen sötét bányatavakban a hirtelen, megmagyarázhatatlan körülmények között eltűnő embereket szokás. Hangjában ugyanaz a vibráló idegesség, ugyanaz a kitartó kétségbeesés ismétlődött. És mivel nem tudtam teljesíteni, azt hiszem, mondtam is neki, vagy inkább csak súgtam a fülébe, nem elhanyagolható mennyiségű, meleg alkoholpárát lehelve ezzel a fél arcába, hogy: „bevagyokbaszva”, időközben pedig a testvére is egyre közelebbről kiáltozott, úgy gondoltuk, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy itt, a nád mellett, vibráló, fehér meztelenségben, gumi és minden nélkül rajtakapjon minket. (Nem, én ezen biztosan nem gondolkodtam. És ő is legfeljebb csak a következményektől tarhatott. Hogy majd mit fog szólni, vagy tenni a testvére, ha kiderül, ilyen könnyen odaadta magát egy idegennek.) Felöltözött, majd felvettem én is a nadrágomat és külön-külön, saját tempóban visszaúsztunk a többiekhez.
Nem tudom, hogy be lehet-e vonzani egy betegséget, valami visszatérő, gyulladásos, prosztata körüli nyavalyát, amiért egy párkapcsolatban, végeredményben ugyanúgy magyarázkodnia kell az embernek, mintha AIDS-es lenne. Mindenesetre, ha majd felbukkan egy kifogástalanul figyelő szempár, akinek feltett szándéka lesz engem megismerni, már előre látom, hogy úgy fogok ott állni előtte, mint akit leöntöttek egy vödör forró vízzel ettől az egésztől, és meleg löttyökkel a nyakamban hosszú percekig tart majd, mire meg merek szólalni.
