Mire ez a rövidke írás – nevezzük fellengzősen esszé(kísérlet)nek – a KULTer.hu nyilvánossága elé kerül, talán már megjelenik verseskötetem, túl leszünk pár tervezett könyvbemutatón, dedikáláson, az Írók Boltjában és az Ünnepi Könyvhéten neves pályatársakkal együtt a Liszt Ferenc téren. Kissé feszengek, szabad-e ebben a korban első kötettel előállni, belépve evvel azok közé, akik hasonlót követtek el.
Hirtelenjében Dés Mihály Pesti barokkja jut eszembe. Miközben azok a pályatársak, akikkel egy időben indultunk mint „arctalan nemzedék” (Zalán Tibor megfogalmazása), már több tucatnyi könyvön, díjon és elismerésen vannak túl. Oka volt annak persze, hogy az indulást követően úgy öt-hat évvel felhagytam az írással, így nem volt mit kötetté szervezni. Erről bővebben szóltam már, itt most nem is részletezném.
Mint ahogy oka van annak is, hogy oly sok év kihagyás után, hat éve újra írni kezdtem. Nem tartóztattam meg magam persze ezalatt a jó pár év alatt sem, követtem el tárcákat, kritikákat nagy presztízsű lapokban, de az ún. szépírás, pontosabban a versek alkotása elmaradt. Már nem kérdés, hogy ment-e a világ a könyvek által előrébb, vagy ha kérdés, válasz nincs rá megnyugtató. Nem egy szerzőtől hallottam, hogy írás közben magasról tesz az olvasóra, nem gondol rá, csak a szöveg létezik. Ez mint olvasót sérthet, bánthat, de aki próbált már szépirodalmi szöveggel birkózni, tudja, hogy ez a mélységes igazság, önző módon csak a megírandó mondatok léteznek, akár terápiás céllal, akár más okból ír az ember fia-lánya.
Aki érezte, milyen az, amikor egy – nyilván belül már többnyire készen álló – szöveg megíratja magát, tudja, miről beszélek. Első alkalommal középiskolás koromban éreztem ilyesmit egy dolgozatírás alkalmával. Már nem tudom, mi volt a téma, azt hiszem, esszét kellett írni bármilyen – de azért irodalmi – tárgykörben, mivel mégiscsak magyar irodalmi dolgozatról volt szó, első osztályban. Ültem bénán a három üres papírlap fölött, és sokáig nem tudtam leírni egy betűt sem. A matektanárnő, aki felügyelve ránk a padsorok között járkált, kérdőn nézett az üres lapokra, és az órájára mutatott; csupán negyedóra volt hátra a leadásig.
Akkoriban olvastam André Gide Meztelen című kisregényét, és mélyen megérintett. Meg persze bele voltam bolondulva Nietzschébe, bár csupán a válogatott írásait ismertem még, de nagy hatással volt rám. Már nem tudom, miket írtam abban a dolgozatban, mert valamiféle köd vagy bura szállt rám (mai szóhasználattal élve: módosult tudatállapotba kerültem), tény, hogy Gide regénye és Nietzsche filozófiája egy szempillantás alatt összeért bennem, s nem telt el sok idő, újabb papírlapokat kértem, mert betelt a három oldal. Azt hiszem, ezt nevezik ihletett pillanatnak; nem mérlegeltem, nem érdekelt semmi, sem az esetleges érdemjegy, vagy hogy megfeleljek a dolgozatírás követelményeinek, csak róttam a sorokat. Mondanom sem kell, ez a dolgozat aztán végigment a teljes tanári karon, ennek köszönhetően került év végén a bizonyítványomba: „A magyar irodalomból és a történelemből kimagasló eredményt ért el.”
Nem tudom, megvan-e még az a dolgozat a ceglédi Kossuth Gimnázium levél- vagy irattárában, annyi bizonyos, hogy Velkey Imre tanár úr, a magyartanárom sokáig őrizte, s még akkor is szóba hozta, amikor évek múlva a debreceni Nagyállomáson összefutottunk – ő az egyetemre felvételiző fiához érkezett, én pedig épp indultam a Nyíregyházi Főiskolára, hogy abszolváljak egy sikertelen felvételit. Akkor árulta el ez a sokgyermekes, ősz oroszlánsörényű, magas, hihetetlen tudású és tartású úriember, hogy három diákja marad számára emlékezetes – s megnevezte a másik kettőt is. Láttam aztán Imre bácsit a tévében egy róla készült portréfilmben, s feljött, hogy – osztályfőnök is lévén – mi minden érdekelte; miket vettél a könyvhéten, fiam, a focivébé döntőjén a hollandoknak vagy a németeknek szurkolsz-e vajon, s hogy állunk, fiatalember, a szerelemmel. Mert ez utóbbi miatt voltak mindig bonyodalmak, kellett aztán halasztást kérnem vagy javítóvizsgákra jelentkeznem, végül búcsút mondanom nemcsak a ceglédi gimnáziumnak, de a kisvárosnak is.
És ez lett az oka persze annak is, hogy harminc év után újra a versírás került előtérbe. Amikor egy bölcsészdiplomás színházi kolléganőmmel szóba kerültek mindkettőnk írásai, s csak legyintettem, hogy nálam ez már a múlté, valahogy feljött egy kritikám, mely az Alföldben jelent meg (Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából) s megemlítettem, hogy azt nemigen ismerheti, mert az ő születése előtt másfél évvel jelent meg, elkerekedett szemmel nézett rám: „Basszus, te szerepelsz a bibliográfiámban!”
„Fogsz te még írni, szerintem” – jósolta, s az átok megfogant. Hogy ennek örülnöm kellene vagy sem, eldöntetlen, mert néha igen, máskor meg nem. Ha arra gondolok, amit Borbély Szilárdtól olvastam saját versei kapcsán, kétségek támadnak bennem is. Hogy szabad-e, kell-e ez, így kitárulkozni, nem lenne jobb inkább szégyenkezni miattuk, minthogy nyilvánosság elé tárjuk legbensőbb titkainkat, szégyeneinket, megalázottságunkat, sebeinket? Nem lesznek-e azok a sebek csak még mélyebbek, ha vájkálunk bennük, mert naivitás azt képzelni, hogy ha leírjuk, azzal mintegy ki is írjuk, megszüntetjük a bennünk lüktető fájdalmat. Ahogy Szilárd számára sem hozott megváltást szülei tragédiájának irodalmi feldolgozása – lett a vége egy másik megoldás. Egy-egy online vagy nyomtatott megjelenést követően nem olvasom újra a publikált szövegeket. Így is épp eléggé lemeztelenítve érzem magam. Egy többkötetes írónő egyszer azt mondta: „Nem lennék a barátnőd, Feri. [Pedig már reménykedtem…] Nem azért… de mindent megírsz.”
Aki ír, s közszemlére teszi a szövegeit, vállalja a következményeket. „Túl érzelmesek a verseid” – mondta egy már kötettel bíró fiatal pályatárs hajnaltájban egy felolvasóest után. Könnyű neki, mondhatnánk, mert ő a költészet kevésbé alanyi ágát műveli, sőt mondhatjuk, teljesen tárgyias lírát művel. De minket nem lehet becsapni. Mert tudjuk, amióta olvastuk Komlós Aladártól, hogy a vers felszíne alatt ott remeg a lélek. Akinek szeme van, látja, akinek füle van, hallja.
