A Rendes fickókkal nem lőhetünk mellé: laza és vagány mozi, amelyben a lehető legtermészetesebb módon találkozik az akció a humorral, röpködnek az egysorosok, és nem mellékesen az utóbbi évek legemlékezetesebb nyomozópárosa is megszületik. Így érdemes nekivágni a nyári szezonnak.
1977-ben járunk, fénykorát éli Los Angelesben a diszkókorszak. Holland March (Ryan Gosling) magándetektívet jobbára hidegen hagyja a napfényes metropolisz, megelégszik a pitiánerebb ügyek elvállalásával, egyébként egyedülálló apaként próbálja nevelgetni lányát. March tipikus mitugrász karakter, akinek legújabb megbízása szerint épp egy meggyilkolt pornószínésznő halálának körülményeit kell felgöngyölítenie. A másik oldalon ott van Jackson Healey, egy szintén jobb napokat megélt verőlegény, erős jobbegyenessel és egyszerű elvekkel. Ahogy annak lennie kell, útjaik hamar keresztezik egymást, és rá kell jönniük, szükségük van a másik segítségére, ha saját megbízásaikat teljesíteni akarják. Kettejük rögtönzött párosa March tizenéves lányával egészül ki, ezután pedig nem kell már sokat várni arra, hogy törjenek a csontok, hulljanak az emberek, és egy szövevényes nyomozás kellős közepén találjuk magunkat.
Pihenő nem nagyon van, de ne is bánjuk: a Rendes fickóknak az év legviccesebb filmjei között a helye. Tökös akcióvígjáték, amely szabadszájú hőseivel, merészségével köröket ver az álomgyári átlagra. Shane Black rendező-íróként azt hozza, ami miatt mai napig a kultikus filmesek közé tartozik: jól egyensúlyozik humor és akció között, nem spórol az erőszakkal, és legjobb tudása szerint megpróbálja elkerülni, legalábbis kifigurázni a műfaji kliséket. A végeredmény így lesz egy százfelől táplálkozó posztmodern energiabomba, amelynek előzmények között egyrészt megtalálni Black korábbi alkotásainak (Halálos fegyver-sorozat, Az utolsó cserkész; Durr, durr és csók) esszenciáját, a hetvenes évekbeli neo-noirokat, valamint a kilencvenes évek akciófilmjeit – soha rosszabb szintézist. Alkotóelemei közül talán a helyenként túlzottan inkoherens és indokolatlanul megbonyolított dramaturgiát lehetne elmarasztalni: néhol nehéz követni, ki van kivel; az első fél óra ebből a szempontból nem mentes a zökkenőktől. Nagy szigorúság azonban ezzel kapcsolatban nem indokolt, mert túl nagy baj azért így sincs: rövidesen százszázalékosan magára talál a sztori, és onnantól már nem is tér le a helyes útról.
Az, hogy mindez működik, javarészt a nyomozópáros megírtságának és a közöttük működő kémiának köszönhető. March igazi arrogáns balfék; ahonnan le lehet esni, ő leesik. Lúzerkedéseit és azt az utánozhatatlan vinnyogását remekül ellensúlyozza Healey nyers, erőszakos fellépése. Egyszerű tehát a képlet: míg egyikük minden egyes megmozdulása katasztrófát sejtet, a másik egy háttérbe húzódó, robosztusabb, csendesebb figura, aki nem szereti túlbonyolítani a dolgokat. Klasszikus felállás ez, amit olyannyira jól sikerül működtetni, hogy egy percig sem fullad unalomba az egész. (Aki nem látta a Gosling és Crowe párterápiájáról szóló felvezető vírusvideókat, pótolja!)
Jó nézni, ahogy a színészek önfeledten végigbolondozzák ezt a két órát, viszonylag ismeretlen oldalukat bemutatva ezzel. Tény, hogy pár helyen akarva-akaratlanul is erőltetettnek hathat egy-egy poén, de összességében azt kell mondani, hogy Shane Black (Anthony Bagarozzival kiegészülve) ezúttal is érzi az arányokat és biztos kézzel kreálta meg a párost. Talán nem egy Riggs–Murtaugh-szintű duóról van szó, de nem sokkal maradnak mögöttük. Ha felsorolt tulajdonságaik alapján elsőre egysíkúnak is hatnak, a játékidő előrehaladtával igazi mélységet kapnak figuráik – mint Blacknél általában, ezúttal is úgy válunk el tőlük, mintha jó ideje ismernénk őket. És ha már karakterek: hiba volna szó nélkül hagyni a March lányát játszó Angourie Rice-t: a gyerekszínészek szerepeltetése manapság már-már kötelezőnek számít, de Holly belevaló, vagány csajszi, fontos szereppel; bőven több, mint szimpla cukiságfaktor.
Minden más bónusz. Például, hogy a mozi sikerrel idézi meg a hetvenes évek Los Angelesének atmoszféráját is: úgy érezzük magunkat, mintha a metropoliszban járnánk, a díszletek korhűek, a vászonra vitt város szépen fényképezett, a háttérben időnként felhangzó dalok, például az Earth, Wind & Fire örökzöld diszkóslágere szintén telitalálat. A korszak ezúttal is nosztalgikus színezetet kap, és ahogy haladunk előre, érezni, hogy lassanként végükhöz közelednek a gondtalannak tűnő hétköznapok, és a háttérben komoly összeesküvések ütik fel a fejüket. Nem kell túl nagy megoldásokra gondolni, de mindez sokat tesz az összképhez, hozzájárulva ahhoz, hogy a film kiemelkedjen az átlagból.
A Rendes fickók tehát nem mindennapi alkotás, és bár nem definiálja újra a műfajt, kiváló vérfrissítés, és egy szórakoztató, frissnek ható alkotás. Nem egy rossz ajánlat most, amikor lassan mindent elborítanak az egyre kiszámíthatóbb adaptációk, remake-ek, előzményfilmek. Szurkoljunk azért, hogy a jövőben még több ehhez hasonló bevállalós film kerüljön forgalomba, mert erre a képletre alighanem jó ideig vevők lennénk.
Rendes fickók (Nice Guys), 2016. Rendezte: Shane Black. Írta: Shane Black és Anthony Bagarozzi. Szereplők: Russell Crowe, Ryan Gosling, Angourie Rice, Kim Basinger, Margaret Quelley. Forgalmazza: Freeman Film.
