Ahogy a kétezres évek elején a punk-rock fertőzte meg a poplistákat, úgy a tízes évek az indie hangzás pophadjáratáról szól. Ennek az inváziónak az egyik legújabb rohamát veszem górcső alá, ami nem más, mint Tegan and Sara Love You To Death című albuma.
A kanadai duó eleinte az indie-rock zsánerében alkotott, de az évek során egyre jobban kezdtek a pop hangzásvilága felé közelíteni. Ez a váltás a 2013-as Heartthrob című albumuknál tetőzött, melyben egyértelművé vált, hogy az indie-pop lesz az együttes új irányvonala. Ezt vitték tovább a Love You To Death-en is, és úgy tűnik, mindösszesen két lemezre volt szükségük a zsáner megfejtéséhez. A zenei stíluskavalkádon kívül egy másik fontos dolog is érvényesül a dalaikban, mégpedig a szexuális identitásuk: az ikerpár mindkét tagja leszbikus, és ez visszaköszön a számaikban is. Viszont például Lady Gagával ellentétben a dalaik nem az LGBT közösség himnuszaiként szólalnak meg, csupán egyértelműen kifejezik homoszexualitásukat.
Az album első száma, a That Girl egy kicsit melankolikusan indít. Egy lassabb tempójú önreflexió, és egy kérdés az énekestől, hogy mikor is vált azzá a megtört lánnyá, akit a tükörben lát. Érdekes kezdés egy popalbumnak, ami jól felvázolja, hogy olyan témákkal kerülünk majd szembe, mint például a szerelem, az identitás és a csalódások. Ahogy haladunk előre a dalokkal, úgy gyorsul a tempó is. A következő szám a Faint Of Heart, ahol a mid-tempo fölé vált a sebesség, és a hangulat egy kicsit felhőtlenebbé válik. Egy szerelemről énekelnek, ami sokkal erősebb, mint ahogy azt az ellenzői és a szkeptikusok beállítják.
Végül elérünk az albumról első single-ként kiadott számhoz, a Boyfriendhez, ami egy játékos, táncolós, igazi powerpop sláger. Egy összezavarodott lányról szól, akit a barátnője a szeretőjeként kezel, mikor kettesben vannak, de amikor a barátaikkal mutatkoznak, tartja a távolságot. Ez az első szám, ahol egyértelművé válik a dalban szereplő személyek neme, és az ebből fakadó igazi konfliktusok dinamikája. Miután erre rádöbben az ember, az összes többi szám új megvilágításba kerül, és még érdekesebbé válnak a „szereplők” közti párbeszédek. De persze lehet akármilyen mély a szövege egy popzenének, ha nem lehet rá táncolni, ám szerencsére ezen a teszten is átmegy színötössel a Boyfriend, ahogy az egész album is.
A Dying To Know Kygo-szerű alappal dolgozik, amit egy keserű szakítás témája tesz igazán érdekessé. Kicsit furcsa is, hogy ennyi szót vesztegetek egy popalbum szövegeire, de Tegan és Sara kiváló dalszövegírók, ezt ez a szám is bizonyítja. Adele-től megszokott fájdalmakat bemutató sorokról van szó, mint például: „Is the one you ended up with everything you wanted? I’m dying to know, I’m dying to know”. De mindezt nem lélekgyötrő melankóliával, hanem ugrálásra buzdító dallamokkal tálalják.
Az album csúcspontjához pontosan a felénél érünk a Stop Desire című dalban. A tempó itt a leggyorsabb, és a szöveg tökéletesen vezeti át a hallgatót egy szerelembeesés történetén. Mindezek mellett szinte erőlködés nélkül képesek elképesztően szexi képeket festeni a lányok, valamint a második percnél elhangzó bridge szerintem a legjobb része az egész albumnak. Ezek után viszont egy kicsit újra lassul a lista a White Knuckles című számmal, ami szintén egy egyedi témát dolgoz fel. Az ikertestvériségről, „sisterhoodról” és ennek az esetleges elvesztésétől való rettegésről énekelnek a lányok. Egy férfi hallgatótól ezek igencsak távoli koncepciók, viszont a dalban leírt érzések ettől függetlenül nem hatnak idegenként, gond nélkül átérezzük a szereplők fájdalmát.
Az egyetlen igazi negatívum, amit fel tudok hozni az albummal kapcsolatban – és lényegében az egész pop zsánerbe való átköltözéssel szemben –, az az „igazi” hangszerek hiánya. A számok nagy részében szinte csak szintetizátort és dobgépet hallhat az ember, amit csupán egy-két hangnyi kósza zongorabillentyű zavar meg. Ezt is csak azért említem meg, mert az olyan régi albumaikon, mint a The Con vagy a So Jealous, a hangszerelés és a gitártémák fontos szerepet játszottak, mostanra viszont szinte teljesen eltűntek. Szerencsére a lányok hangja továbbra is gyönyörű, így nehézség nélkül viszik el a hátukon a dalaikat. Amikor pedig fájdalmat kell átadniuk, akkor semmilyen hangszer vagy zenei alap segítségére nincsen szükség. Könnyedén fel tudják eleveníteni a hallgatóban saját keserű emlékeiket egy szakításról vagy barátságról. Ezt a 100x, az album igazi érzelmi mélypontja bizonyítja a legjobban.
Mindent összevetve a Heartthrobhoz képest egy kicsit lassabb és melankolikusabb lemezzel van dolgunk, ami talán a vártnál többször vált át szomorúba, mint azt a címe sugallná. Ettől függetlenül találunk az albumon olyan igazi dance-pop kincseket is, mint a Boyfriend vagy a U-Turn. Ha kicsit borúsabb a hangulatunk, akkor a 100x vagy a Hang On To The Night nyújt majd vigaszt. Aki ezelőtt még nem ismerte a párost, annak tökéletes kezdés lehet ez a lemez és a 2013-as elődje. Aki azt várta, hogy az új album közelebb áll majd a régi, rockosabb hangzásvilágukhoz, az sajnos csalódni fog. A szinti-dob leváltotta ugyan az akusztikus gitárt, minden más viszont maradt a régi.
Tegan and Sara: Love You To Death, Warner Bros. Records, 2016.
