Ha utazol, mások nyomdokain haladsz, s van úgy, hogy saját nyomaidat fürkészed. Ha befutsz 2016 augusztus végén Kolozsvárra, akkor abban benne van a három évtizeddel korábbi érkezésed is. Micsoda útjaink voltak nekünk! Pöttöm Polák Fiattal a hepehupákon és a szakadékokká szélesedő gödrök, valamint az örök időkre kitett „Drum in lucru” és „Ceausescu si pace” táblák „mentén”, a festői Körös-völgyön és Kalotaszegen át a szürke blokkok zónájába, a kenyér- és benzinjegy övezetébe, a brutális elnyomás reális Sinistrájába. Először sétálni Kelet-Közép-Európa egyik (ha nem a) legszebb terén, először zarándokolni el a világ egyik legrégibb temetőjébe, először állni a Sorában lisztért és olajért, s először kaptatni fel a jóbarátokhoz a Hajnalhegyre. Minden régi szép, s minden új máris romhalmaz. Sáros és nyirkos feketeség, ődöngő sokaság és a napsütésben megcsillanó kereszt a tornyon. „Elveszik” a villanyt, „elveszik” a fűtést, „elveszik” a meleg vizet. Elveszik az életedet. Először érezni meg, hogy a kincses város maga is egy nagy temető, ahol az élnivágyás mégis erősebb, mint a csüggedés. Keveset ettünk, sokat ittunk és még többet beszélgettünk. Volt idő.
Hogy milyen értelemben volt, az persze véleményes. Hogy eltűnt, elvesztegetett vagy ellopott idő volt-e, vagy éppen az élet iskoláját jártuk-e, nem dönteném el. Ahogy most érkezünk, mindenesetre megy belül ez a vetítés, miközben látni, hogy kívül minden színesebb lett. Szinte fantasztikus, ahogy az elképzelhetetlen valóra vált. A félkész házak elkészültek, a busz pontosan jár és kényelmes, a város élhetővé modernizálódott. Kétségtelenül más hon állt a Kis-Szamos partjára, de a 7. Kolozsvári Magyar Napok alkalmával magyar sokadalom lepi el a köztereket, magyar szó csilingel, rikkant és danol a Főtéren, a Farkas és a Fogoly utcában. Érezzük is, hogy a fesztivál örömkeltő (bajokat, nehézségeket, konfliktusokat elfedő), zsibongó hangulata magával ragad. Példás, ahogy elfér itt egymás mellett a hagyományőrzés és újítás, ahogy üde sokszínűséggé montírozódnak a világképek és ízlések. A Bulgakovban minden egyes szabadon kimondott szó emlékeztet a régi kimondhatatlanokra, minden egyes ízes falat a régi ízetlenekre. Megilletődöttség és öröm az arcunkon, összehasonlító filmvetítés a lelkünkben. Elvesztünk és megmaradtunk.
Borítófotó: Wikipédia
