rendellenes
a kisszobai szorongások beigazolódnak.
legalább nem kell vesződni. a korlátok stabilak:
ahogyan létezem, teljesen hibás.
magamtól semmit sem tudok, folyton kérdezek,
nem jól fordulok oldalra, nem jól ülök fel,
nem jókor és nem eleget pisilek.
fázom a rám pakolt jégtől a takaró alatt.
nem alszom eleget és beszűkítettem a gyomromat.
szomjas is olyankor vagyok, mikor nem szabad.
az éjjeliszekrényem túl messze van,
kicsi a poharam, nincs nálam fásli, rossz a papucsom,
a vérnyomásom túl alacsony. ha felállítanak, máris borulok.
az öregek bezzeg kicsattannak,
elemükben érzik maguk, én meg minden jóindulat dacára
krétaszínűre sápadok. olyan vagyok,
aki sír, ha belé dugnak egy tizenöt centis műanyagbotot.
körülírtnak kéne lennie – ha meg mernék szólalni, ezt mondanám.
menekülj
játszom veled fejben. jobb, ha nem tudod,
hogy éjszakánként a tarkómba lihegsz,
kitöltöd szétszakítva tereim.
nem erre szerződtünk, de hogy tartsam szavam,
mikor nincs, csak nyögés meg sikítás,
és nem merem ígérni, hogy nem fogok harapni,
karmolni, tépni, igényt formálni,
mit formálni, árasztani, kiterjeszteni szükségleteim
bőrödre, húsodra – érj hozzám,
bújj belém, és a legrosszabb: maradj,
hogy kipróbáljuk, milyen változatos módokon
bánthatják egymást emberek.
maradj, hogy végül semmi ne maradjon.
