Csak egy jégkrémre mentünk be a zempléni zsákutcafalu egyetlen kereskedelmi egységébe, ami nem meglepő módon se nem kisbolt, se nem kocsma, hanem egy viszonylag jó érzékkel megálmodott, szolidan nagyvonalú panzió étterme volt. A meglepetés nem azáltal ért, hogy a jégkrémes tábla 80%-a kis fehér cetlikkel volt teleragasztgatva (ezeket nem lehet kapni – pontosabban: nem jégkrémeladásból élünk), hanem a hatalmas alapterületű, egyértelműen a vadászközösségek szenvedélyeit kiszolgáló étterem berendezésével szembesülve.
A panorámateraszra kisétálva ugyanis szükségképpen el kellett haladni a robosztus, faragott fa étkezőbútorok mellett, amelyeket az ablakok belső párkányáról kitömött őzikék figyeltek csillogó szemekkel, őket pedig a falakról alánéző bölény-, szarvas-, muflon- (stb.) fejek őriztek. A taxidermia gyakorlata, funkciója és esztétikája kizárólag történeti antropológiai szempontból elviselhető számomra, így felforduló gyomrom miatt, diszkréten a kukába billentettem olvadozó pálcikás jégkrémemet, és igyekeztem a hegyek látványába temetkezni. A fizikai undor mögött az emberi gyarlóság bonyolult konstellációja állhat: a halott test státuszának megnevezhetetlensége, élet és halál választóvonalának megrajzolhatatlansága, test és lélek bizonyosságának felszámolódása. Ha tehetem, kerülöm a természettudományi múzeumok ma is létező diorámáit a valószerű jelenetekbe rendezett kitömött állatokkal, a dísztárgyakká, bútorokká, ékszerekké formált állati maradványokkal, ugyanakkor a trófeák kirajzolják az európai ember (fehér férfi) hatalomgyakorlásának történetét is, amivel muszáj újra és újra szembesülni. (Ajánlott olvasmány Péterfy Gergely Kitömött barbárja.)
Tudható persze, hogy a taxidermiának számos extrém vetülete van (Walter Potter Rabbit Schoolja elég is bemelegítésnek), amelyek közül számomra az egyik legrémisztőbb a szeretett háziállatok preparálása haláluk után. Így nehéz volt szembenéznem a Napóleon-korszak rajongójaként Napóleon két lovával: egyikük, a számos festményről és híres ütközetből ismert Marengo a sandhursti Royal Military Academy múzeumában végezte csontvázként. A másikat, Le Vizirt a párizsi Musée de l’Armée-ban lehet megtekinteni preparátumként, s egy minapi hír szerint hamarosan élőben lehet követni, ahogy szegény párát harmadjára is „kitömik”.
Ahogy utánalapoztam Marengo és Le Vizir történetének, némiképpen megnyugtatott, hogy nem Napóleon kívánta ily módon konzerválni szeretett lovait, hanem a hálás utókor: Marengót, az arabs szürkét az egyiptomi hadjáratából hozta Franciaországba, aki természetesen a diadalmas 1800. június 14-i marengói ütközetről kapta a nevét, és majd a tizenöt évvel későbbi végzetes waterlooi csatában is ő a száműzetésből visszatérő Napóleon hátasa. A (gazdája miatt) legendás lovat ezután Angliába viszik, s részben tenyészlóként, részben látványosságként hasznosítják, 1832-ben bekövetkező halálával csontváza a preparálás után azonnal múzeumi tárgy lesz, jelentését azonban nyilván nem a természettudományos kontextus, de nem is a történeti antropológiai vonatkozások, hanem Napóleon különös kultusza és ellenkultusza biztosítja. (A ló eltűnt bőre és a múzeum gyűjteményébe később bekerülő, egy ideig hamutartóként funkcionáló lópata mindezt kiválóan példázza.) Le Vizir történetét – akinek a neve arabul magas politikai rangot jelent a muzulmán kultúrában, de az arab sakkszókincsben a királynőt is ezzel a névvel illetik – szintén csak a kultusz felől érthetjük meg: Napóleon az 1805-től lovagolt arab telivért magával viszi Szent Ilona szigetére. Ez a ló is túléli gazdáját: 1826-ban bekövetkező halála után azonnal preparálják és kiállítják, s halála utáni kalandos élete ekkor kezdődik, különböző országok különböző gyűjteményei különböző kontextusba helyezik vándorlásai során azt a lótestet, amely a bal combján a mai napig magán viseli a császári istálló billogját.
Hogy miért nem kampányolok Marengo és Le Vizir eltemetése mellett, az csupán azért van, mert inspirálóan közel engednek a 19. század eleji Európa kultúrájához, a napóleoni korszak hétköznapi valóságához, emberfogalmához és általam nagyra tartott művészetéhez, valamint kiváló mementói annak a barbárságnak, amit sokszor a kultúra fedőneve alatt szeretünk elkövetni. A vadászéttermeket és a diorámás állatkiállításokat persze továbbra is kerülni fogom.
