Amikor György Pétert új könyve kapcsán arról kérdezték, hogy miért kezdett el „ezen a témán” dolgozni, azt felelte, valójában soha nem is hagyta abba. És valóban, úgy tetszik, hogy egy-egy kivételtől (például a Memex vagy bizonyos mértékben a Képzelt Erdély) eltekintve a szerző hosszabb vagy rövidebb szövegei rendre ugyanazon nagyszabású munkának a részletei, ez pedig a magyarországi szocializmus rendkívül árnyalt antropológiája.
Olyan küldetés ez, melynek célja hidat verni múlt és jelen közé, és elősegíteni, hogy a későn születettek, ha nem is elnézéssel és kímélettel, de legalábbis a megértés, és nem az ítélkezés szándékával, alázattal forduljanak a múlt felé.
„A sztálinizmus és az enyhülés időszakában keletkezett, eltérő eredetű szövegek egymás mellé helyezésétől azt remélem” – írja –, „hogy azokból kirajzolódik egy ma is értelmezhető mintázat, amely jól olvasható a mások múltját megörökölt nemzedékeknek, mindazoknak, akik nem éltek az ancien régime alatt. E könyv célja tehát érthetővé tenni azokat az egykor evidens, hallgatólagos tudásokat, értelmezési normákat, a hajdaniak mindennapi életét és politikai ünnepeit egyaránt mélyen meghatározó, köztudott, le sem írt, de mindenki által értett és javarészt betartott játékszabályokat, amelyek mentén elődeink (túl)élni kényszerültek” (33.).
Amit tehát György Péter kötete kínál, az a takátsi elsődleges kontextus megismerhetőségének lehetősége. Az ismeretlen nyelv olyan múltidézés, melynek nem célja az 1989 utáni jelen happy endje (?) felől, a jövő mindentudásával ítélkezni a múltat jelenként megélők felett, sokkal inkább az őszinte megértés és megértetés igénye vezérli. Misszió ez, személyes projekt, amely kétségtelenül hiánypótló, hiszen a múltból – főleg egy olyan múltból, amely rendszerszinten gyakorolta a mondott és értett dolgok radikális szétválasztását – először a nyelv kéthangúsága, az irónia kontextusfüggése, a ki nem mondott, de odaértett fenyegetés vagy ígéret tűnik el, egészen egyszerűen azért, mert nincs benne az adott szövegben.
Ezért van olyan nagy jelentősége György Péter kutatási módszerének: egykorú, különböző forrású szövegeket (például nyilvános beszédeket, állambiztonsági jelentéseket, magánleveleket) és bőséges, a megértésükhöz elengedhetetlen történészi lábjegyzeteket helyez egymás mellé, melyek egymást kiegészítve, olykor hiteltelenítve vagy egészen más megvilágításba helyezve természetszerűen adnak jóval teljesebb képet annál, amit egyetlen korabeli szöveg elolvasásától remélhetnénk.
Persze ennek az eljárásnak hátulütője lehet, hogy a teljesség illúzióját varázsolja az olvasó elé: mintha Cili és Gida szerelme 1948-ban, az ortodox és neológ hitközségek kényszeregyesítésének dokumentumai 1950-ből, Sántha Kálmán kálváriája 1951-ben, és végül a Törzs ténykedése és Lux László lebilincselő szövegei az ötvenes évek közepéről az összes lehetséges párhuzamos valóságot mutatnák be. A szöveg arról nem szól, hogy az esettanulmányok mennyire általános vagy esetleges, egyszeri vagy prototipikus mintázatát adják a Rákosi- és a kora Kádár-éra működésének. Figyelembe véve azonban a szerző megjegyzését a kötet zárlatában, amely szerint „a magában való múlt megértésére, ha tetszik, feltörésére tett kísérlet […] azért lehet sikeres, mert mindig személyes” (319.), majdnem biztos, hogy egyszeri, a szerző személyéhez nagyon erősen kapcsolódó, a korszak szempontjából mégis jellemző példákról van szó.
A négy esettanulmány külön-külön, de egymásutániságukban is majdnem szépirodalomként, cselekménnyel és egyértelműen azonosítható főhősökkel rendelkező prózaként működik, ahol a szövegvál(t)ogató szerző avatott, kontextusában mindentudó narrátorként navigál végig a történetek útvesztőjében. Néha pusztán kalauz, aki a szövegdarabkák közti ugrásokban segít, máskor archeológus, aki felbecsülhetetlen értékű leletet talált (mint Lux László munkái esetében), néha viszont a leírt szavak és a mögöttük álló emberek kemény és éles szemű bírája. Ez a bírálat azonban intenciója szerint nem a „jövőlátásból”, a történet főszereplői által előre nem látottak utólagos számonkéréséből, hanem a rendelkezésre álló szövegekből adódik.
„[K]erülendőnek tartom az utólagos, szükségszerűen sértő kritikát, a történeti idő magasából látott, a túlélők és a későn születettek gőgje és arroganciája nevében írottakat: a retroaktív igazságtételt, az értelmezés helyett a reménytelen szembesítés abszurd eszközeit, az évtizedekkel később, groteszk bűnügyi eljárást imitáló szövegolvasást, a tárgyilagos kritikának álcázott megvetést és ítélkezést. […] Nem a tényekre vonatkozó óvatos forráskritikai megjegyzéseket, […] hanem az egykorúak nyelvhasználatának, jelentéstanának, intencióinak bátor kifigurázását, leleplezését vagy figyelmen kívül hagyását tartom reménytelennek és – ha ez bármit számít – igazságtalannak” (108–109.).
Innen nézve a kommunizmus leírása mindig apró léptékű, ám ambiciózus feladat: a korban élő emberek egymáshoz és a társadalomhoz való viszonyulásának sűrű leírása, elsősorban antropológiai munka. Mit jelent a magyarországi kommunizmus korai éveinek antropológiája György Péter olvasatában? Összhangban Rákosi „aki nincs velünk, az ellenünk van” paradigmájával, a szerző amellett érvel, hogy a kommunista ideológia önmagát elsősorban emberformáló misszióként jelenítette meg. „Azaz a küzdelem lényege […] nem az ellenfél egyszerű legyőzésében, hanem a meggyőzésnek bármilyen eszközzel történő kikényszerítésében állt. Ebből következett mind a vallomások szerepe, illetve azok nyilvánossága: tehát a folyamatos és kényszeres színrevitel politikája” (19.).
Ennek az alapvetésnek talán legfelkavaróbb példája a Sántha Kálmán ideggyógyász ügyét tárgyaló fejezet. A felvonultatott dokumentumok tükrében úgy tűnik, hogy Sántha tragédiája nem pusztán abban rejlett, hogy hallgatói előtt azt találta mondani, hogy a teljesítménykényszer, s így akár a sztahanovizmus is az elmebetegség lehetséges kiváltó okai között lehet. A ténylegesen kétségbeejtő történések csak ezután estek meg, a Sántha-ügy nyilvános tárgyalásán, a professzor ugyanis, bár elkötelezett kommunista volt, abban a hitben válaszolt az őt ért vádakra, hogy szakmai vita folyik, miközben a tét a rendszer embernevelő programjának nyilvános legitimációja volt. Erre és az ehhez hasonló instanciákra utal tehát a kötet alcíme, A hatalom színrevitele.
Sántha esetében azok az orvosok, akik sikeresen kitapintották a hatalom nyelvének határait és ráéreztek arra, hogy milyen nagyságrendű vita történik éppen, mint például a neves pszichoanalitikus (és a Nagy Imre-perben kivégzett Gimes Miklós édesanyja), Hajdu Lili, pontosan tudták, hogy egy ilyen érzékeny helyzetben melyik az a gondolatmenet, amit a hatalom elvár: a marxizmus alapvetéseiből építkező, mégis szakmainak tűnő ellenvetések Sántha állításával szemben.
Holott, és ez Az ismeretlen nyelv egyik, címéből is adódó, bőségesen alátámasztott hipotézise, „a kommunisták magyarul ismeretlen nyelven írtak és beszéltek – magyarul. […] A szavak részben elveszítették jelentésüket, részben újakat nyertek” (10–11.). A nyelv gyarmatosításával elérték, hogy az otthontalanná váljon az anyanyelvi beszélők számára is. Ezt illusztrálja a két fiatal, Cili és Gida levelezése 1948-ból, akik egyszerre lettek kommunisták és szerelmesek, ezért levelezésükben szétválaszthatatlanul összegabalyodik az indoktrináció és az intimitás nyelve. Bár sokszor maguknak is igényük lenne egy privátabb nyelvre („Meg kellene állapodni valami titkos nyelvben, hogy ne zavarjanak az irodában lézengők” – írja Gida), ám erre nem nyílik lehetőségük („Azt mondtam, elég az ideológiából – de tudok is én most másról írni?” – ezt ugyancsak Gida írja néhány nappal később). Levelezésük néha – persze a fennhéjázó utókor szempontjából – már-már megmosolyogtatónak tűnik („Légy vidám […], s légy bolsi”), miközben folyamatosan kibontakozik belőle a wittgensteini „nyelvem határai a világom határai” gondolat tragikus igazsága.
A nyelvet, amelynek Cili és Gida foglyai voltak, az utolsó esettanulmány főhőse, Lux László mesteri szinten forgatja ki önmagából, szellemesen mutatva rá a kommunista ideológiai újbeszél értelmetlenségére. „Nézzük csak tovább az eleven történelmet a mi szemüvegünkön, amelyen keresztül a dolgokat nem el-, hanem leleplezzük, és amely valóban objektív, mert pártos, és valóban pártos, mert nem szubjektív, és értékben magasan felette áll az értéktelen nézeteknek, ami már abból is látszik, hogy értékes, így tehát az, aki az ellenkezőjét állítja, az ellentmond a józan észnek, mert hogy lehet valami egyszerre értékes és értéktelen. Aki ilyesmit állít, az – bocsánat az erős kifejezésért – kissé csacsi” (289.).
Az ismeretlen nyelv legkísértetiesebb tulajdonsága mégis az, hogy sokszor minden idegensége ellenére is zökkenőmentes meghosszabbítása a háború előtti hatalmi nyelvnek. Ezt támasztja alá a könyv legterjedelmesebb (közel kétszáz oldalas) része, amely a zsidóság felekezeteinek 1950-es egyesítését tárgyalja. A dokumentumokból egy olyan zsidóság képe bontakozik ki, amely már 1935-ben tudta, hogy ki van szolgáltatva az éppen regnáló hatalomnak – és ebben a tekintetben 1950-re sem történt változás. Többnyire ugyanazok az emberek ülnek a Síp utcai székházban mindkét alkalommal, és éppen ugyanolyan megrettenve próbálják mindkétszer megvédeni magukat, zsidóságukat. Kétszer hangzanak el nagyon hasonló laudációk, kétszer dübörög ugyanaz a szűnni nem akaró, ütemes taps: egyszer Hóman Bálint, egyszer Ortutay Gyula tiszteletére.
A kötet végén található gazdag képanyag, bár minden esetben hozzátesz a szöveges dokumentumok értékéhez, ez esetben különösen nagy hatású. 1950-ben a gyűlésen résztvevők mindegyike megjárta az auschwitzi tábort, és ismét egy olyan helyzetben találták magukat, ahol, ha a fizikai létükért nem is, de az identitásukért mindenképp harcba kellett szállniuk, erről pedig nemcsak a szövegek, de a fotók is tanúskodnak.
Az Ortodox Levéltár belsejéről készült, 2015. májusi felvétel magyarázatot ad a zsidó tematikájú fejezet igen nagy terjedelmére. A borítófotón jól látható, hogy a valószínűleg pótolhatatlan dokumentumok átláthatatlan halmokban tornyosulnak egészen a plafonig, ezzel pedig a kép tökéletes szimbóluma annak, hogy a kommunizmus évei alatt élő zsidóság történetét hogyan dolgozza fel a kulturális emlékezet: táremlékezetként létezik, funkcionálisan azonban egyáltalán nincs jelen. Többek között ezen változtathat Az ismeretlen nyelv.
György Péter új könyve több szempontból is megkerülhetetlen szöveg a kommunizmus kutatásában. Egyrészt nagyon finom történeti megértés lehetőségét kínálja az olvasónak, amely bizonyos tekintetben ellentétes a magyarországi kommunizmus jelenleg regnáló népszerű olvasataival. Az ismeretlen nyelvben nincsenek elnyomók és elnyomottak, nincsenek tisztán bűnösök és áldozatok. Emberekről szól, akik a leglehetetlenebb helyzetekben próbáltak meg emberként viselkedni. Másrészt azonban a könyv a felejtés ellen is dolgozik: felszínre hozza a múltból azt, ami a jelen egymásnak feszülő érdekeiben elveszni látszik, ebben az értelemben pedig kánonalakító és -megújító funkciója is van. A későn születettek nevében is köszönjük.
György Péter: Az ismeretlen nyelv, Magvető, Budapest, 2016.