Papp András nem tartozik azok közé, akik megszállott tempóban ontják a szövegeket. Megfontoltan ír, minden sort, minden szót alaposan mérlegre tesz. Ott állnak a polcomon a korábbi könyvei. Nem sok: összesen három kötet.
A feledés egyenletes növekedése (novellák, Széphalom Könyvműhely, 1994), Te beszállsz a bárkába (regény, József Attila Kör, 1997), A suttogó (elbeszélések, Kalligram, 2004). Nagyjából tíz év termése. (Nagyjából, mert az elsőben korábban született szövegek is helyet kaptak.) Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ennyi volna az eddigi életmű, hogy az író csak olvasna, és írásra csak néha adná a fejét, hiszen ott a Kazamaták című, Térey Jánossal közösen jegyzett dráma, vagy a Liszt Ferenc életéről szóló opera, az Excelsior! szövegkönyve is. S akkor nem szóltunk a kötetben meg nem jelent novellákról, vagy azokról a tárcákról, melyek folyóiratok hasábjain jutottak el az olvasókhoz. Például az Élet és Irodalom, a Debreceni Disputa vagy éppen a Szókimondó jóvoltából.
Az író írt tehát az utóbbi bő évtizedben is, és most ismét új kötettel állt elő, ami a könyvhétre jelent meg, a Fiatal Írók Szövetsége sorozatában, a Hortus Conclususban, ami persze némileg ellenmondásos helyzetnek tűnhet elsőre, mert Papp András nem tizen- vagy huszonéves szerző, de a sorozatban korábban szintén helyet kapott Szeles Judit vagy éppen L. Simon László sem az. Ezt tehát ne bolygassuk, mert nincs jelentősége. Annak van, milyen a könyv.
Vadpénz. Ez a kötet és a G. A. E. emlékének ajánlott nyitónovella címe. Amiért szeretni lehetett a monogram birtokosát, Gelléri Andor Endrét, azért ezt a durva „hótreál”, mégis varázslatos írást is, amiben Papp András minden erénye megmutatkozik: töprengő, szemlélődő énje (itt kissé visszafogottabban), és a képessége, hogy a gyakran már-már elviselhetetlen való világot (és nem a hőzöngő Való Világot), a kis emberek sorsát megmutassa. Azt, ahol a melósok bográcsoznak és pálinkát isznak, az életük egyáltalán nem olyan fényes, és bár próbálkoznak, azért lehet látni, ez a rendszer is rendesen eltékozolja őket és a lehetőségeket („ [e]z egy elbaszott ország. Szétlopták, tönkretették, eladták.”) – és persze az önpusztításban, a helyzetek elrontásában ők maguk is igen aktívak. A Vadpénz hősei, a „csalamádé csapat” tagjai úgy döntenek, elégtételt vesznek a munkahelyükön, amelyik átverte őket, kevesebb pénzt kaptak ugyanis azon a címen, hogy „a cégnek ez a része nem úgy teljesített”. Nincs sok eszköz a kezükben: a telepen található vasakat akarják összeszedni és eladni. A terv jónak tűnik, de köztük sem teljes az összhang, a buliban nincs mindenki benne, annyit nem is hoz, amennyit szeretnének, és persze nem is megy igazán gördülékenyen semmi. Papp András finom iróniával és kérlelhetetlen őszinteséggel vázolja elénk ezt a közeget, ezeket az embereket, akiket igazán az ilyen tömör életfilozófia jellemez, mint hogy „széllel szembe se jó hugyozni, hát még nappal szembe inni”.
Hasonló emberekkel találkozhatunk a könyv első ciklusában. Az Élménymedencék novellába hajó tárcák sorozata: hősei a fürdő területén mozognak, lassan bomlik ki, milyen szálak kötik össze, illetve választják el egymástól őket, mi az, ami megbocsáthatatlan, vagy ami sohasem történhet meg újra. Egyre többet tudunk meg róluk, egyre tisztul a kép (a gőz, a pára ellenére is), ahogy haladunk előre az élmény-, a pezsgő-, a tükör-, a hullám, a merülő-, a tele- és a többi medencén át. Miközben az egyes szövegekben finoman váltakozik a pozíció, honnan is nézzük az eseményeket, az egész ciklus egy szoros, koherens elemekből álló kisregényt rajzol elénk. „Kérdés: a mondatmedencében fürödve lehet-e tisztulni.” Papp András, az író szegezi ezt olvasójának a sorozat utolsó novellájának a vége felé, ám ez a kérdés valójában csak játék a szavakkal, a betűkkel: az igazi kérdés az, mi lesz Blankával, Kopasszal, Szivivel, az ellopott tárgyakkal, az önbetöréssel. A mával, a holnappal. S hogy amit a tegnap hoz, azzal mire mehet az ember ma.
A Szárnyastárcák az Élménymedencékhez hasonló sorozat. Bár itt az író szemlélődő, töprengő énje lép inkább előtérbe, hogy látja a kinti és a benti világot, az évszakok változását, a madarakat: mégis emberekről szól alapvetően ez a ciklus is. Szerelem, a vágy kihunyása, szakítás, keserűség, újrakezdés, folytatás. Ügyesen, könnyű, de határozott kézzel húzza és vonja össze a történet szereplőit, a madarakat és az embereket. Miközben kint karvaly vadászik, s verebek, rigók röppennek, olykor áldozatul eshet a ragadozónak a gyanútlan és óvatlan balkáni gerle. Aki nem madár. Ember. Galamblelkű szerelmes, és éppen karácsonykor kapja az elbocsátó, nem különösebben szép üzenetet. „Borotválkozás közben csapta meg a hűvös szó, mint acélszürke ég alatt a szárnycsapás: »már nem szeretlek, még te is megtalálhatod a boldogságodat«. Ő az ágról, ha ág is volt, rögtön a semmi ágára került – összeesett, mint egy colostok.” Innen bomlik ki igazán a szárnyasok (a madarak, azaz az emberek) története, haladunk előre az időben, megismerve a madarakat (az igaziakat, mert Papp András remek megfigyelő, figyelmét semmi sem kerüli el, élvezettel vizsgálja a részleteket), és azt, ami jóvátehetetlenül elsodródik: az életünk.
A kötet tulajdonképpen négy nagyobb ciklusból áll, ezeket novellák választják el egymástól. Az utolsó kettőt kivéve, azok ugyanis alapvetően hasonló szisztéma szerint íródott, jórészt alkalmi szövegek. A Szilfák alja a szűkebb haza, a mostani lakóhely, a hajdúszoboszlói hétköznapok világából merít, a Küszöbtárcák darabjai pedig a 2003 és 2011 között létezett Debreceni Disputában jelentek meg, ebben a különleges szerkezetű, rendre tematikus számokkal jelentkező folyóiratban, melynek Papp András volt az egyik szerkesztője. Minden érdekli az írót, mindent észrevesz, mindenről van véleménye, mindenről tud írni, akár a táncról, a hagyományról, a halálról is. Röviden, tömören (szépírói mércével legalábbis) és (ami ízlés dolga, de nem lehet mellékes) élvezetesen.
A Vadpénz, a Mókusodú, a Felhőkarcoló terjedelmüknél fogva is kilógnak a tárcanovellák közül. Mondhatni, a melósokról, a kisemberekről szólnak, a mélymagyar valóságról. Az első kettő mintha csak előkészítené a drámát: a Vadpénz bográcsozó melósai után egy különös hazatérésről, s egy végtelenül szegény vidékről olvashatunk a Mókusodúban. A gyerekkor soha vissza nem térő világáról, amikor „[a] villanypóznák betonlábakhoz csavarozott fenyőfák, kérgük szálkás az időtől és a szuroktól. Minden másodikra szereltek csak fehér zománctányéros lámpát sárga fényű égővel. Ha cserélni kellett, mert kicsúzlizták az utca rongy pulyái, vagy csak azért, mert egy idő után kiégett, cipőre szerelt vaskarmokkal mászta meg az oszlopot a szerelő.” A Felhőkarcoló ezzel szemben városi történet. Egy feszültségekkel teli, a napi bosszúságoktól megcsömörlött ember lépcsőházi odüsszeiájának lehetünk tanúi. Mintha az Összeomlás című mozi Michael Douglas alakította, a körülményektől egyre jobban kibukó hősének magyar párjáról olvasnánk, aki tulajdonképpen semmiségeken húzza fel magát. Ismerős vidéken, a panelházak világában játszódik a történet, mely a végén iszonyatosan mellbe vágja az elbizonytalanodó olvasót, hogy tényleg, most akkor megtörténhetett ez, ami? Lehet ülni, s döbbenten nézni magunk elé, mi van most.
A kötetet egy (írásbeli) beszélgetés zárja, mely a szerző és a kolléga, barát Térey János között folyik. Nem klasszikus interjú ez, inkább fesztelen társalgás a kezdetekről, a példaképekről, a szakmáról, a munkáról – azaz az alkotásról.
Papp András: Vadpénz, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016.
