Pier Paolo Pasolini. Ez a név leginkább az olasz filmművészetben jártas olvasók számára lehet ismerős, olyan munkáiról, mint a Dekameron, a Medea, a Mamma Róma vagy a Canterbury mesék. Az 1975-ben tragikus körülmények közt elhunyt mester azonban nemcsak rendezőként meghatározó, hanem íróként is.
Mennyire ismeri a magyar közönség a főleg a 60-as, 70-es években alkotó művészt? Magyarországon íróként nem alakult ki jelentős kultusza, de a Kalligram Kiadónak köszönhetően találkozhattunk már az Utcakölykök, az Egy erőszakos élet és az Amadomio / Tisztátalan cselekedetek című regényeivel.
Most pedig az Olaj című, befejezetlen regényét is kézbe veheti az olvasó. A cselekmény a 60-as évek végétől a 70-es évek elejéig tartó időszakot öleli fel. Betekintést nyerhetünk Olaszország politikai, kulturális helyzetébe, és az ekkor kialakult vagy kialakulóban lévő társadalmi problémákba, mint amilyen a jómódú polgári és a szegény rétegek szembenállása, az egyház háttérbe szorulása, a hedonizmus elterjedése, a nemi szerepek kérdése, a fasizmus és a kommunizmus ellentéte. Az első felmerülő kérdés, hogy mennyiben van napjainkban is aktualitása a regénynek?
Pasolini 1972-ben kezdte írni a művet, amelyet csak húsz évvel később, 1992-ben ismerhetett meg a közönség. Mégis azt mondhatjuk, hogy az 1990-es években és napjainkban, a 21. században egyaránt fontos, aktuális kérdéseket feszeget. A 60-as, 70-es évek Olaszországában jelentkező társadalmi és kulturális problémák ismerősek lehetnek az olasz és a magyar közönség számára egyaránt.
Az olvasás sajátos nehézségét az adja, hogy nem befejezett műről van szó. A szerző jegyzetei, kommentárjai, kiegészítései nagyban segítik a megértést, erre szükség van a töredékesség miatt. Emiatt látszik, hogy tudatosan megszerkesztett az egész regény, Pasolini „megéli könyve születését”, ahogyan ő írja: „nem valós történetet ír, hanem formát hoz létre” (551.). Többször megszólítja az olvasót, tanácsot ad, hogyan olvassa a művet. Nem akart a sorok mögé bújni, nyíltan kifejezi, hogy folyamatosan ő az elbeszélő (egy-két betéttörténetet kivéve). Nem akart eltávolodni az olvasóitól.
A cselekmény fő szálát különböző epizódok szakítják meg, amelyek látszólag nem vagy csak részben kapcsolódnak az eredeti elbeszéléshez. Nem csak Olaszország, de Afrika és India kultúrájába is betekintést nyerhetünk. Pasolini a harmadik világ, vagyis a fejlődő országok lakóinak életmódját, viselkedésmódját a dél-olaszokéval azonosítja. Témaválasztása a premodern kultúra iránti vonzalmában keresendő. Ezt a világot még nem érte el a nyugati civilizáció szele, az itt élők még őrzik eredeti, egyéni identitásukat, szokásaikat. Külön kiemelendő az Egy rabszolgavásárlás története című fejezet: az európai, „civilizált” férfi elutazik Afrikába, hogy szolgát vásároljon magának. Már ebből a szándékból is érezhető, hogy a nyugati ember ezt a világot fejletlennek, barbárnak tartja, és teljesen természetes számára, hogy bizonyos országokban meg lehet vásárolni embereket. Az üzlet megkötése után a rabszolgalány mindenben engedelmeskedik urának, olyan, mint egy használati tárgy: passzív félként alárendeli magát a gazdájának. Ezt a fejezet utolsó jelenete is jól mutatja: amikor a férfi átadja a lányt egy keresztény misszió tagjának, a fiatal vissza sem néz, azonnal elfogadja sorsát, amit gazdája szánt neki, holott annak akkor már nem volt felette hatalma. A két világ nem találkozik egymással, a nyugati fél nem is akarja megérteni a másik helyzetét, és ezt maga a szerzői narráció is megerősíti: nem engedi beszélni a másikat, így közvetlen elbeszélés helyett az alkotó nézőpontjából látjuk a nehezebb helyzetű régiók lakóinak életét. A nyugati kultúra mindig feljebbvalónak kíván mutatkozni a fejlődő országokkal szemben.
A regény központi témája a hatalom kérdése mellett a testiség, de a kettő összefonódása is megfigyelhető: a szereplők legfőbb törekvése, hogy uralják a másik testét, hatalommal bírjanak felette és kisajátítsák azt. Ennek ábrázolásában jól látható társadalomkritika bújik meg. Hosszan, részletesen elemzi a déli fiúk testalkatát, ismét szembeállítva az észak- és dél-olasz kultúrát. Az északi ember kifinomult, előkelő, a déli robusztus, durva. Utóbbi külsőleg is természetes, méltóságteljes, de egyszerűbb is, ez tulajdonképpen az őt körülvevő kultúrára is jellemző, még nem hatott rá a nyugati civilizáció. Abban a pillanatban, amikor érezhetővé válik a nyugati hatás, megszűnik a kulturális különbség a régiók és kultúrák között.
Nemcsak politikai értelemben vett hatalomról van szó a regényben, hanem annak társadalmi hatásaira is reflektál. Az Olaj egyik hangsúlyos fejezete a Látomás. Az elbeszélő számára oly fontos fogalmak és értékek, mint a Méltóság, a Tolerancia, teljes mértékben szembekerülnek az újabb generációk nemtörődömségével, az Elutasítással, a Modern Mentalitással és az új típusú családmodellel. A Látomás az egyediség, az egyéniség halálát viszi színre. A szereplők az utca két oldalán helyezkednek el, ezáltal is hangsúlyozva azt, hogy szembenállnak egymással. A különös, az egyedi felszámolódása a nyelvhasználatban is tetten érhető. Ahogy a hivatalos olasz nyelv előtérbe kerül, a különböző régiók dialektusa egyre inkább háttérbe szorul. Egyik oldalon a nemzeti nyelvet beszélők, a másik oldalon pedig a dialektust használók állnak. De ez már egyre kevésbé jelent éles ellentétet, hiszen már a dialektust beszélők is igazodnak a másik csoporthoz, már ők sem az eredeti nyelvváltozatot használják, hanem annak elszürkült, szinte már a köznyelvhez igazított formáját, sőt a csapat tagjai közül egyesek ezt sem beszélik, helyette csak állatias hangokat tudnak kiadni magukból. Ez is a fennálló hatalomnak köszönhető, amely a média segítségével el akarja törölni az egyediséget, az egyéni értékeket.
Az egyház és a vallás háttérbe szorulása, illetve ennek következményei szintén ebben a részben kapnak szerepet. Míg régebben a fiatal lányok számára csak a házasság jelentett kiutat a nyomorból, addig mára (illetve már a 70-es évekre is) ez megváltozott: nincs szükség házasságra, más módon is el lehet érni az oly sokak által áhított fényűzést. Emellett a fogyasztói társadalom alapvonásai, vagyis a hedonizmus és az amerikai értékrend válik hangsúlyossá: nyílt szexualitás és közönségesség uralkodik a fiatalok körében.
A főszereplő, Carlo kettős személyiség, a Jót (Carlo di Polis) és Rosszat (Carlo di Tetis) is megtestesíti. Míg előbbi a karrierjére koncentrál és az erkölcsös polgárt képviseli, addig utóbbi az érzékiség embere. A két dimenzió nem csak ebből a szempontból áll szemben egymással: cégének köszönhetően Jó Carlo Keletre utazik, így az európaiak által elmaradottnak tartott régiókban terjeszti a nyugati modernitást – amivel Pasolini nem ért egyet, hiszen véleménye szerint a nyugati civilizáció rossz hatással van a keleti kultúrákra, ennek a regény folyamán hangot is ad, például a Látomás 26. fejezetében. Ezzel szemben Rossz Carlónak van olyan tulajdonsága, ami a szerző számára igen fontos: folyamatosan keresi a kapcsolatot a déli, „fejletlen” régiók népeivel, például szicíliaiakkal, tehát olyanokkal, akikre a nyugati hatalom által terjesztett kultúra még nem hatott.
Carlo polgári családból származik, de el akar távolodni a burzsoá életmódtól, ezért a szegényebb, déli társadalmi rétegek felé fordul. Közte és a déliek között mindvégig a szexualitás jelenti az érintkezés elsődleges formáját. Az elbeszélő eddig a férfi szempontjából mutatta be a szexualitást, ám az egyik fejezetben Carlo különös nemváltása révén előtérbe kerül a nő, aki másképpen éli meg a nemi kapcsolatot, ő az alávetett, gyengébb, mint a férfi, utóbbi a dominánsabb, uralkodni akar. Carlo – immár nőként – eleinte gépiesen, szinte kötelességszerűen teszi a dolgát, de ahogy haladunk előre a cselekményben, egyre önazonosabban, már-már örömmel hajtja végre a fiúk által adott utasításokat. Számára a vágy megélése a lényeg. Élvezi a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot, olykor gyengébbnek is mutatja magát, hogy kielégítse a másik fél akaratát. Carlo tehát nem csak testben, de lélekben is nővé vált, nőként szeretné megélni a vágybeteljesítés élményét.
A hierarchikus, alá-fölérendeltségi reláció ebben a kontextusban újrarajzolja a gazdag-szegény viszonylat sémáit. A megszokott szereposztás (amelyben a jómódú az irányító, a szegény pedig az alárendelt) felcserélődik az együttlét idején: a déli, kevésbé művelt szereplő irányítja a polgári származású, tanult főszereplőt. Azt láthatjuk, a társadalmi ranglétrán felül lévő az aktus során teljes mértékben aláveti magát az alacsonyabb rangú szereplőnek, aki tehát ideiglenesen hatalomra tesz szert. A dominanciáért való versengés a regény fontos aspektusa. A hatalom birtoklásáért folytatott harcban Pasolini szerint nincs semmi kivetnivaló, ő mégis undorodik a hatalomtól. „Rémülten menekül előle”, ugyanakkor művének a hitelessége érdekében kénytelen a közelében maradni, mivel a regény pontosan ezt a világot kívánja megjeleníteni. Filozófiája szerint, akik ellenségesen viszonyulnak a hatalomhoz, azok valaha vágytak rá.
Mint fentebb említettem, nehezen olvasható a regény, a szerző sokszor utal előre és vissza a történetben. Ezt enyhíti a fordítói munka minősége; nagy háttértudás szükséges egy ilyen volumenű mű magyarra való átültetéséhez. A regény értelmezését segíti ezen kívül az erre a célra létrehozott honlap is, amely plusz információkat ad a szerzőről és a műről.
Pier Paolo Pasolini „saját hangját” kölcsönzi a regénynek, ezért is lesz olyan személyes. Minden tapasztalatát egy nagyregényben szerette volna összegezni, célja az volt, hogy „megértse a hazájában, a saját világában bekövetkező változásokat, magyarázatot találjon arra, ami körülötte (s vele) történik.” (Puskás István: Távoli világok. Kulturális identitás és idegenség az olasz irodalomban a kora újkortól napjainkig, Debrecen, Printart-Press, 2015, 175.) Tényfeltáró műnek indult a korabeli Olaszország politikai helyzetéről, de sajnos a sors úgy hozta, hogy már nem érhetett a végére. Konkrét véleménye volt az őt körülvevő világról és az abban lezajló változásokról, amelynek igen gyakran hangot is adott a médiában. Talán ennek is köszönhette váratlan és tragikus halálát?
Pier Paolo Pasolini: Olaj, Kalligram, Budapest, 2015.
Boritófotó: Hazlitt.
