Palackba rejtett, vérrel írt üzenetet sodornak partra a hullámok Dániában. A segélykérés a döglött aktákra specializálódott Q-ügyosztályhoz kerül, Jussi Adler-Olsen hősei pedig szokásukhoz híven egy aberrált sorozatgyilkos nyomába erednek. A széria harmadik epizódja nemcsak beváltotta, de még felül is múlta a várakozásokat.
2014 óta nem telik el év a magyar mozikban Q-ügyosztály nélkül, és ez így van rendjén. Az erős kezdésnek bizonyult Nyomtalanul, és a legbetegebb fantáziáinkat is valóra váltó Fácángyilkosok után most újabb filmmel bővült a sorozat. A rég feledésbe merült ügyek felderítésével és megoldásával foglalkozó nyomozók ismét egy testvérpárhoz fűződő gyilkosság miatt állnak munkába. Az őrült elkövető a vallás ellen indít egyszemélyes hadjáratot, hívő családok gyermekeinek elrablásával és megölésével igyekszik bebizonyítani, hogy hiába minden ima, az oltalmazó Isten bizony nem mindig siet a rászorulók segítségére. Az évekkel korábban vízbe dobott levél éppen az új akciója előtt kerül a dán rendőrséghez, akiknek így alkalmuk nyílik megakadályozni a tragédia megismétlődését.
Az első két részt jegyző Mikkel Nørgaard televíziós rendező létére apait-anyait beleadott, hogy a helyüket mozikban is megálló filmekkel szerettesse meg velünk a Q-ügyosztályt, és a különösen jól sikerült Fácángyilkosok után már kétségkívül büszkén osztogathatja a névjegyét. De ahhoz, hogy ne váljon redundánssá és egyúttal érdektelenné a széria, ideje volt emelni a téteket. Az új epizód direktora nem más lett, mint az a Hans Petter Moland, aki a 2010-es Hajszál híján úriember után legutóbb egy már-már horrorba hajló fekete komédiával rukkolt elő. Az eltűnés sorrendjében tökéletesre csiszolt humor-gore egyvelege a Palackpostában is visszaköszön.
Thrillerhez méltón az explicitebb jelenetek soha nem fordulnak át öncélú zsigerelésbe, de Moland nem fél alkalomadtán elengedni kicsit a gyeplőt, és próbára tenni nézőjét – majd egy jó poénnal elütni a dolgot. Egy feszült jelenetsor végén például a szerencsétlenül járt szereplő nyakából spriccelő vér teszi fel az i-re a pontot, csupán azért, hogy a következő képen a nyitott tetős autójából üvöltő popzenére száguldhasson el a gyilkos a naplementébe. Mi több, ellépve a tévéfilmes gyökerektől, Moland a sztori félidejéhez érkezvén egy olyan hollywoodi stúdiófilmeket is leiskolázó akciójelenetet komponált, hogy a földön, vonaton és levegőben zajló párhuzamos montázs közben még pislogni is elfelejt a néző.
Fares Fares és Nikolaj Lie Kaas jó zsaru – rossz zsaru párosát már senkinek nem kell bemutatni, mindazonáltal az új filmben sikerült tovább árnyalni ismert figuráikat. Különösen az előbbiét, aki jószívű és lelkes segédből egyre inkább önálló értékrenddel rendelkező, és adott esetben a sarkára álló egyenlő féllé fejlődik. Volt kitől eltanulnia, mert Mørck nyomozó is belenőtt lassan abba a bizonyos kabátba, s Nikolaj Lie Kaas már nemcsak a sminkesek munkájának köszönhetően néz ki elnyűttnek és életuntnak, hanem egészen apró gesztusokban is megtanulta kifejezni karaktere összetett jellemét.
De vérfrissítés nem csak a rendező személyében történt, Moland ugyanis a humora mellett kedvenc színészeit is hozta magával, így Peter Plaugborg és Pilou Asbæk után az eddigi legbrutálisabb szupergonoszt kaptuk meg Pål Sverre Hagen személyében. A harmincas évei derekán járó Hagen karrierje az Oscar-jelölt Kon-Tiki főszerepével érkezett fordulóponthoz, majd jött Az eltűnés sorrendjében a Molanddal való gyümölcsöző együttműködésének ékes példájaként, és ezt a kémiát sikerült továbbörökíteniük az újabb közös munkába is. Nem volt nehéz, mert Hagen az ellenállhatatlan, stabil egzisztenciával rendelkező és intelligens harmincas férfi prototípusa, aki miután megmutatta lehengerlő komikus oldalát tisztaság- és egészségmániás maffiafőnökként, most az aberrált sorozatgyilkos bőrébe bújva is ötösre vizsgázott. A hölgy nézők örömére feltűnik még (a szintén Az eltűnésből ismerős) Jakob Oftebro is, aki ugyan itt nem zavar túl sok vizet, de azt annyira jól csinálja, hogy időközben már a készülő Jo Nesbø adaptáció egyik szerepét is megnyerte magának, így biztosan fogunk még róla hallani. Visszatér továbbá a dán veterán Søren Pilmark (A birodalom, Gengszterek fogadója) és a minden lében kanál titkárnőt alakító Johanne Louise Schmidt is.
Ami viszont az adaptációs kérdést illeti, ez esetben semmiképp nem ajánljuk, hogy a Jussi Adler-Olsen-féle történet hű feldolgozását várva induljon valaki mozizni. Nem véletlenül utaltunk egészen eddig filmváltozatként, nem pedig adaptációként a Palackpostára, hiszen a Nikolaj Arcel által papírra vetett forgatókönyv csupán nagy vonalakban idézi meg a regény sztoriját. Ez a film részleteiben sokkal inkább az alkotók, mint az eredeti szerző víziójának kivetülése. Ugyanakkor, bár a több szálon futó, több szereplővel és cizelláltabb háttérrel rendelkező történethez a könyvet célszerű forgatni, a pszichológiai mélységeket és a regény feszültségét még így is sikerült átültetni a vászonra. Minőségi distinkciót pedig már csak azért sem érdemes vonni a két alkotás között, mert Moland filmje éppen annyit tud, amennyire thrillerként vállalkozott: 112 feszült percen keresztül beszippant a saját elvont világába.
Külön felhívnánk még rá a figyelmet, hogy aki beszéli valamelyik skandináv nyelvet vagy érez magában hajlandóságot a felirat követésére, annak mindenképpen a film eredeti változatát ajánljuk. Nem csupán azért, mert a dán és norvég nyelvek önmagukban is atmoszférateremtő erővel bírnak, hanem mert a Palackposta rejtélyének egyik kulcsát éppen azok a nyelvi jellegzetességek hordozzák, amelyek a szinkronos változatban elvesznek. De bárhogy is döntsünk, ebből a moziélményből csak jól jöhetünk ki – és a következő epizód érkezése iránti türelmetlenséggel.
Palackposta (Flaskepost fra P), 2016. Rendezte: Hans Petter Moland. Írta: Jussi Adler-Olsen, Nikolaj Arcel. Szereplők: Nikolaj Lie Kaas, Fares Fares, Johanne Louise Schmidt, Jakob Oftebro, Pål Sverre Hagen, Søren Pilmark. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.
