A csönd vajdasági városa, Magyarkanizsa idén 64. alkalommal látta vendégül a Kanizsai Írótábort, azt az eseményt, amiről néhány évvel ezelőtt Evellei Kata úgy írt, hogy az a Kárpát-medence legnagyobb hagyományokkal rendelkező irodalmi összejövetele.
Hatvannégy – ízlelgetem. Jó, mert kettővel osztható. Ha jól számolom, ez életem negyedik írótábora, hatvanat tehát kihagytam. Hatvannégy év. Ilyen idős lehet egy nemrégiben nyugdíjazott, nagymamakorú hölgy, a tavalyi évben pedig egyre inkább úgy tűnt, a tábor is ilyen hölgyként tekint önmagára. Ennek megfelelően időnként nagyokat nyögött, néha vélt vagy valós fájdalmakra és az azokat előidéző viszontagságos időjárásra panaszkodott, meg persze arra, hogy nem bírja ezt a mai, rohanó világot, pláne a fiatalok tempóját. Halkan, alig észrevehetően azt seppegte: úgy érzi, kezd megöregedni. És akkor még csak hatvanhárom volt.
Elhatároztam, hogy idén szeptember elején nincs kedvem írótáborba menni. Megint csomagolni, újból kizökkenni a mókuskerékből, ami most kivételesen még élvezhető is… A kishegyesi Dombos Remix és a visegrádi FISZ-tábor után egyébként is meg voltam győződve arról, hogy ebben az évben nincs már semmi új a nap alatt. A program a szokásos módon kiszámítható, nem kecsegtet sok újdonsággal, leszámítva Benes József kiállítását. Csütörtökön mégis koszorúzunk a Népkertben, körünkben a tábor visszajáró vendégével, Pomogáts Bélával. A csoportkép készítése közben a helyi lakosok kedélyesen átbicikliznek a pózolók között, aztán újabb koszorúk kerülnek a festő (Dobó Tihamér-Cigonya) és az író (Koncz István) ikonikus szoboregyüttesének talapzatára, villognak a vakuk – a koreográfia nem változik. Azaz annyiban igen, hogy utóbbi helyszínen Bányai János már nem mondhatja el ki tudja hányadik megnyitóbeszédét.
A stafétát átvevő Virág Gábor a kulturális párbeszédek lehetőségeiről, lehetetlenségéről szól. Nem sokkal később a Dobó Tihamérról elnevezett képtárban fokozatosan tömeg képződik, és mialatt mindenki a haza csak ritkán látogató Benes József tárlatának megnyitójára vár, Dormán László, a tábor örök fotósa arról mesél nekem, hogyan szavalta annak idején Sziveri János a hátára erősített libaszárnyakkal egy hordó tetején állva a saját verseit, és ő hogyan mulasztotta el lefotózni mindezt. Az apró kiállítótérben talán nagyjából húsz, nagyszerű grafika kap helyet; galérialátogatásaim folyamán viszont ilyen katarzist még nem tapasztaltam: a műkedvelő közönség egy emberként örül a nyolcvanéves, karizmatikus festő jelenlétének, és a legtöbben Benes lebegő figuráinak hatása alá kerülnek. Kétségtelen az is, hogy a nap az idős művészé: a vele való pódiumbeszélgetést rendkívüli programpontként (egyben születésnapi ajándékként) egy 1973-as portréfilm vetítése előzi meg. Érdemes nézni az arcát, miközben fiatalkori önmagát figyeli, majd nehezen talál szavakat: azt mondja, nem hiszi el, hogy az a fekete hajú, jóképű fiatalember valaha ő volt, és bevallja, nem is emlékszik erre az interjúra, de örül, hogy szembesítették negyven évvel ezelőtti ars poeticájával.
A környező települések iskoláiban tartott rendhagyó irodalomórák helyett a kanizsai határ egyik eldugott csodáját, a legelő közepén nyújtózkodó, nemrégiben felújított Baráthok-kútját választjuk. Jól esik a langyosan simogató termálvíz, a gyógyító sár, és miközben gyerekekként pancsolunk, megfogan bennünk a kútnál tartandó fürdőruhás ellenírótábor gondolata is. Nem sokáig időzhetünk azonban kinn, ebéd után egy híján bemutatkoznak a vajdasági magyar könyvkiadók: idei könyveiket ismerteti az Életjel, a Forum, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a zEtna. A program valamiért összekuszálódik, így míg az utolsó könyv szerzője beszél, jó néhányan átevezünk a Szemtől szembe néven futó, szabadtéri író-olvasó találkozóra, ahol Terék Anna Vajdasági lakodalom című drámakötete, Tékiss Tamás előkészületben levő és Bencsik Orsolya Több élet című, nemrégiben napvilágot látott regénye kerül terítékre. Figyelni próbálok, de jegyzetfüzet helyett egy fényképezőgépet szorongatok – hiába, a multitasking már nem megy olyan jól. A nyugdíjasokat, iskolásokat és kisbabás anyukákat vegyesen tartalmazó kanizsai közönség őszinte érdeklődéssel fogadja a kortárs magyar irodalmat. A rohanás azonban hamarosan folytatódik, hiszen alig majszoljuk be a sütiket és a frissen szedett fügéket, máris sietünk vissza a tábor fő helyszínére, az Art Caféba, ahol végre Szilasi Lászlóé a terep.
Fekete J. József zombori kritikus, esszéista faggatja a szegedi írót, irodalomtörténészt arról, létezik-e egyáltalán olyan, hogy írói siker. Szilasi nem kertel, egyből szembesít bennünket az első hallásra talán sokkolónak tűnő ténnyel: minden olyan könyvnek, ami nem túl könnyen érthető, nagyjából 200 értő olvasója van. Az irodalmi marketingről azonban egy huszárvágást követően áttérnek az elmúlt években megjelent könyvekre, először a 2010-es Szentek hárfájára, amit intellektuális krimiként bélyegeztek meg, mert a szépirodalmat író kutatóról mindenkinek Umberto Eco jutott az eszébe. Egy ideig csábítja az írót a detektívsztori – hiszen a Párhuzamos történetek is egy bűnténnyel kezdődik, vallja Szilasi –, ráadásul erős metafizikus művelet megkeresni a bűnöst vagy az igazságot. A felmérések szerint egyre kevesebben olvasnak, és Magyarország egyébként is a vas és az acél országa – élcelődik ezen a ponton –, hiszen Danielle Steelt és Wass Albertet olvasnak legtöbben, a kommersz műfajokban való jártasság viszont talán elősegítheti a szépirodalom befogadását is.
Meghatározó élményei között említi John le Carré kémtörténeteit, amelyek a maguk idejében annyira népszerűek voltak, hogy elhomályosítottak néhány fontos világirodalmi művet, mint például a Stonert. Németh Gábor egyszer azt mondta Esterházy Péternek, úgy látja, nagyon hisz abban, hogy a világ és az emberek is jók, és szépen meg is írja ezt. Esterházy erre azt felelte: azóta beszélt Nádassal, és visszavonja állítását – meséli Szilasi az anekdotát az emberi gonoszságról, majd hozzáteszi, elég leegyszerűsítő szembeállítani Esterházy ontológiai derűjét azzal, hogy Nádas szerint a gonosz uralkodik. Szilasi Cioran álláspontját vallja magáénak: a világ nagyon rossz hely, de örülni kell annak, amikor ezt valami ellensúlyozni tudja, a művészetek, főleg a zene és a festmények pedig képesek erre. Elfogadja azt, hogy a gonosz létezik és uralkodik: olyan erő ez, ami általunk cselekszik, és amit néhány nagyon sötét skandináv krimi képes is kidomborítani.
Második regénye A harmadik híd keletkezéstörténete az írói életműben jártas hallgatóság számára ismerősen cseng: elmeséli a barátja történetét, aki egy magánéleti törés miatt elkezdett inni, majd mindent elveszített, és egy novemberi napon Szilasi a saját háza előtt fekve talált rá. Egyrészt helytelenítette ezt, másrészt nem érette, hogyhogy nem hal meg, hiszen hideg van, az élete értelmetlen, üres, szemmel láthatóan feladta a társadalmi létezését, de úgy tűnt, a biológiait nem akarja. Az irodalom kitűnő eszköz arra, hogy olyan dolgokat ismerjünk meg, amik a valóságban nehezen megismerhetőek, ilyen a hajléktalan, aki zaklató figura, mozog, ordibál, gyakran be van rúgva, és nem tudja elmondani a maga történetét, ezért az író kölcsönzi neki a hangját, mondja Szilasi.
Mesél egy másik barátjáról is, aki a Csillagban pártfogó-felügyelő; vele eljárt egy szegedi hajléktalanokkal foglalkozó csoport társaságába, és ott tanulta meg, hogy a szégyen az egyetlen segítő: a legtöbbjük önként választotta a hajléktalanságot, s többségük persze gazdasági okokból került a társadalom peremére. Azok, akiket a városokban látunk, az arisztokrácia: étkezőhelyen esznek, a máltaiaktól kapják a ruhát, az alkoholfogyasztásuk rendíthetetlen – a baj nem velük, hanem azokkal van, akik kinn laknak az erdőben, és lehet, hogy ez a regényben eredményezett megdöbbentően naturalisztikus képeket, de a valóságot adja vissza. Megdöbbentő hallani a szájából: nincsen harmadik híd – csak máról holnapra lehet megmenteni ezeket az embereket. Minden hajléktalanokkal foglalkozó intézménybe beengedték, ezáltal a valóságos tapasztalatai is nőttek: saját szemével látta annak a nyomait, hogy a ferencesek ajtaját éjjel körömmel próbálták meg felfeszegetni az étel reményében. Az írás végén úgy érzete, ha ezek az emberek megtehetik, hogy úgy élnek, ahogy ők szeretnének, akkor mi büszkék lehetünk magunkra, hogy megengedjük ezt nekik. Nem kell őket megmenteni, mert így akarnak élni, vagy meg kell próbálni lakájossá tenni a rendszeren belül a létezésüket.
Fekete J. kiemeli, mindkét regényben pixeles pontossággal illeszkednek egymáshoz a szétágazó szálak, a szerzőtől pedig megtudjuk, hogy amikor a Szentek hárfáját írta, úgy gondolta, ha van egy esemény, amit több ember is lát, akkor azt mindenki másként érzékeli, mások a nézőpontok, különböznek az elbeszélés módjai, és minél több ilyen van, annál pontosabb leírások születnek. Jelenleg olyan könyvön dolgozik, amiben agydaganatának epileptikus rohamairól ír: ezek során nem volt magánál, így több embert megkérdezett, mi történt vele. Barátai semmi újat nem mondtak egymáshoz képest, így nem biztos már abban sem, hogy a több elbeszélő nagyobb pontosságot eredményez, mert ezek nem kiegészítik, hanem csak megerősítik egymást. Zárásképp azt is elárulja, október 5-én jelenik meg az Amíg köztetek jártam című új könyv, ami három kisregényt foglal magába, közben új kéziratán is dolgozik.
A napból a beszélgetést követően már csak a vacsora és a Hol tartasz nevű program marad – utóbbi lényege, hogy írásban kell számot adni arról, szakmailag mi történt a résztvevőkkel az elmúlt egy évben. Gyakorlatilag olyan ez, mint amikor a nagymama a sütemény előtt vallatóra fogja az unokáját, mi volt aznap az iskolában. A résztvevők nagy hányada a délutáni programok valamelyikéből csippent vagy kanyarít magának időt a szellemi adóbevallás megírására, bár akad olyan is, aki tavalyi szövegét porolja le. Végül kisebb-nagyobb csöndektől és nevetésektől kísérve lassan véget ér az est legkevésbé népszerű része, és végre terítékre kerül a rántott ponty is. Szinte észre sem vesszük, ahogy elillan ez a két nap, és hirtelen arra eszmélünk, hogy már szombat reggel van, a reggelihez járó kávé viszont elfogy, pedig tisztességes időben ébredünk. Az előző napi termálvizes kaland azonban mintha nem csak a mi még ruganyos tagjainknak tett volna jót – a távozás reggelén az idősödő hölgy is sokkal pihentebbnek tűnik, elköszönéskor pedig meggyőződünk arról is, derűsen készül a hatvanötödik születésnapjára.
64. Kanizsai Írótábor, Szerbia, Magyarkanizsa, Art Café, 2016. szeptember 8–10.
A fotókat Dormán László készítette.
