Az épp tíz éve indult és némi kihagyás után végre újjáélesztett Debreceni Nemzetközi Művésztelep régi-új művészeti vezetőjével, Süli-Zakar Szabolccsal beszélgettünk az idei tematikát meghatározó „bevésődés” fogalom értelmezési lehetőségeiről, a régi kelet-európai tárgyak iránti nyugati keresletről, a rurális eszközök felhalmozásával létesülő jelentésekről és esztétikumról, továbbá arról, hogy felnőtt Debrecenben egy kortárs művészetek iránt érdeklődő generáció.
KULTer.hu: Tíz éve nagy szereped volt a Debreceni Nemzetközi Művésztelep elindításában, most pedig az újraindításában. Mesélnél arról, mi volt az oka a néhány éves szünetnek, és miért pont ezzel a témával, az imprinting, azaz bevésődés kulcsszavának játékba hozásával kezdtétek újra?
Az első művésztelepet 2006 és 2008 között szerveztük városi támogatással, jó anyagi kondíciókkal. Ami tíz év alatt változott, az lényegében Debrecen társadalma. Felnőtt egy művész- és művészetpártoló generáció. Ők fogékonyabbak az új dolgokra, nemcsak a város határain belül képzelik el a karrierjüket, nemcsak ott tájékozódnak, mozognak.
2015-ben Gergely Gabriella, a b24 Galéria vezetője keresett meg, hogy szeretné, ha újjáélesztenénk a telepet, megmutatva – elsősorban Debrecennek –, milyen munka zajlik itt, illetve lehetőséget adva azoknak az érdeklődőknek, akik debreceniek vagy debreceni kötődésűek, de már nem a városban élnek, hogy megismerjék, ez alatt a tíz év alatt milyen izgalmas, új, a városhoz köthető művészeti teljesítmények születtek.
S hogy a művésztelep témája miért a bevésődés? Ez is kapcsolódik némileg a régebbi művésztelephez. 2008-ban Csontó Lajos képzőművésszel próbáltuk meg kitalálni a következő művésztelep témáját. Akkor az a tervezés félbeszakadt, mert a művésztelep megszűnt. De most, hogy adódott ez a lehetőség, azt gondoltam, a téma, amit akkor felvetettünk, tulajdonképpen ma már nem annyira aktuális, de mégiscsak voltak olyan kezdeményezések, olyan izgalmas gondolatfoszlányok, amiket érdemes lenne kibontani még. Újra megkerestem Lajost, és elkezdtünk ezen gondolkozni. Az idei művésztelepnek a művészettörténésze Uhl Gabriella, aki kifejezetten fotográfiával foglalkozik, és mi a képi dömpingre, a képi áradatra koncentrálunk, tulajdonképpen arra, amit már a képi fordulatot értelmező szakirodalom is feldolgozott. Azon kezdtünk el dolgozni, hogy mit tud kezdeni egy képzőművész, egy alkotó vagy akár egy nem alkotó ember ezzel a képdömpinggel, ami tulajdonképpen körbevesz minket.
KULTer.hu: Nemcsak művészeti vezetőként, hanem művészként is részt vettél az idei művésztelepen. Te magad hogyan viszonyulsz a fotográfiához? Elsősorban mint dokumentációs eszközt szeretnéd használni, vagy pedig magát a fotót tekinted műtárgynak? Úgy tűnik, esetedben azért ez a két dolog sokszor összetalálkozik. Projektekben gondolkodsz, viszont elsődlegesen a fotókat használod médiumként.
Az utóbbi időben kialakult egy alkotói ritmusom. Több éven keresztül hozok létre projekteket, sok esetben párhuzamosan többet is. Az idei művésztelep keretében én az Akkumuláció című sorozatomat folytattam. Minden projektemet úgy kezdem, hogy dokumentarista jellegű fotókat vagy jegyzeteket készítek. Ezeket általában nem szoktam kiállítani és nem szeretem megmutatni. Valamiért idegenkedem a dokumentarista fotótól mint olyantól. Természetesen nem azért, mintha azzal valami probléma lenne, egyszerűen folyamatos késztetést érzek, hogy azokat a képeket felülírjam, kicsit módosítsak rajtuk. Volt februárban egy kiállításom a b24 Galériában, ahol kivételt tettem. Az Akkumuláció című tárlaton installáltam úgynevezett talált vagy dokumentarista jellegű képeket is. Ott valamiért idejét és helyét éreztem ennek. De természetesen a dolog nem áll meg. Most már inkább épített tárgycsoportot, épített kompozíciókat fotografálok, és ezeket helyezem majd különféle installációs helyzetekbe.
KULTer.hu: A b24 Galériában láthattunk egy kis székekből álló installációt. A művésztelepet záró tárlat kapcsán szintén gondolkozol tárgycsoportok felhasználásán?
Igen, a képek mellett – legyen ez fotó, festmény vagy grafika – számomra rendkívül fontos az installatív megjelenítése a dolgoknak, így a mostani kiállításra is tervezek installációt. Lenyűgöző, hogy a tárgyak, amelyeket emberek használtak évtizedeken keresztül, eszméletlen mennyiségben felhalmozhatóak, feltornyozhatóak, s egyszer csak a hihetetlen történetük ránk omlik. Más kérdés, hogy ha sok azonos vagy nagyon hasonló tárgyat hordunk össze, akkor az egyes tárgyaknak is módosulhat a jelentése. Egyébként az akkumuláció mint olyan a képzőművészetben számomra rendkívül fontos. Tisztában vagyok vele, hogy sokan foglalkoztak már vele, de nagyon hatásos. Ami nekem érdekes, hogy itt olyan tárgyakról beszélünk, amelyek a mi kulturális örökségünkhöz tartoznak. Ezek olyan típusú tárgyak, amelyek nincsenek meg Nyugat-, Dél- vagy Észak-Európában.
KULTer.hu: Vagyis most már egyre inkább megjelennek, mondjuk Nyugat-Európában, hiszen épp egy olyan helyen beszélgetünk, amely azzal foglalkozik, hogy kiviszi nyugatra ezeket a tárgyakat, méghozzá tömegesen. Mesélnél erről a helyszínről?
Ezt a helyszínt tudatosan kerestem fel, s hihetetlen inspirációs forrásul szolgál. Valójában ez egy nagykereskedés, amely azzal foglalkozik, hogy vidéki, rurális tárgyakat gyűjt össze, halmoz fel, és ezeket konténerekben viszi ki elsősorban Nyugat-Európába, ahonnan ezeknek a tárgyaknak a helyi megfelelői eltűntek, és valamilyen módon próbálják ezt a hiányt pótolni, ezt az identitásproblémát feloldani. Ez az én elméletem, nem biztos, hogy így van. Az viszont tény, hogy hihetetlen kereslet van ezekre a tárgyakra, kamion- és konténerszámra veszik meg őket. Egyrészről nagyon furcsa és hihetetlenül inspiráló látni ezeket a tárgycsoportokat így együtt, másrészről viszont azért keveredik ebbe valami szomorúság. Tulajdonképpen egyfajta kizsákmányolásnak lehetünk szemtanúi, ugyanakkor esztétikai gyönyört is kaphatunk a népi, rurális tárgyak sokaságától. Ez a dolog rólunk szól.
KULTer.hu: Úgy gondolod, hogy ezek a tárgyak megvoltak Nyugat-Európában is? Nem inkább arról van szó, hogy egyfajta kelet-európai egzotikumként gondolnak rájuk, és próbálják emiatt valahogy újra mozgásba hozni őket? Hiszen itt mégis elsősorban olyan dolgokról lehet szó, amelyek a faluban már funkciójukat vesztették, gyakorlatilag kidobásra ítéltettek.
Ez egy jó kérdés. Ezek a tárgyak elsősorban a mi régiónkhoz kötődnek, és szerintem azért fontosak számunkra, de hogy ezt miért szeretik, miért veszik ilyen nagy tételben a nyugat-európaiak, ez egy eldönthetetlen probléma. Talán érdemes lenne megkérdezni a telep vezetőjét, hátha ő erről többet tud. Én csak találgatok. Az egyik hipotézisem az, hogy ilyen tárgyak talán nem voltak nyugaton, de hasonlók igen, s ezek a hasonló tárgyak már eltűntek.
A másik lehetőség, amit a kérdésedben is említettél, hogy ez egy kuriozitás iránti érzékenység miatt alakult így, tehát hogy náluk abszolút nincs ilyen, és nekik ez egy zárványt jelent, egy rendkívül régi, illetve egy földrajzilag eltolódott perifériának a tárgyi kultúráját. Erre konkrét igazolásként egy példát is tudok mondani. Mikor hokedlikkel kezdtem el foglalkozni, s Angliába hívtak minket egy kiállításra, leírtam a tárlat szervezőjének, hogy szeretnék kiállítani ilyen hokedliket különféle lavórokkal, ám az angolok egyszerűen nem ismerték se a hokedlit, se azt a típusú fémlavórt, amire nekem szükségem lett volna. Hasonló volt, de teljesen máshogy használták. Emiatt következtethetünk arra, hogy ezek inkább a közép- és kelet-európai tárgyi kultúra részei. A tárgyak nagy része egyébként úgy rurális, hogy egyszerre szocialista, azt a kort idézi, de korábbi tárgycsoportok is vannak természetesen.
KULTer.hu: Elképzelhető akkor, hogy erre az egészre tekinthetünk egyfajta értékmentésként? Ha pedig ezt átvezetjük a fotóidra, amit a képeken csinálsz: ezeknek a tárgyaknak az ismétlődését, ritmikus képmezővé alakulását mutatod meg. Formai tekintetben is érdekesek neked, ha jól látom, vagy elsősorban a háttértörténetük adja a motivációt?
Azt gondolom, hogyha egyszer valaki ilyen mennyiségű ömlesztett tárgyegyüttest lát, akkor nem tud elvonatkoztatni az esztétikától, ennek az érzelmi töltetétől. De természetesen miután ezen a sokkon túl van – legyen ez pozitív vagy negatív –, mindenképpen elkezd azzal foglalkozni, hogy jó, de ez hogy lehet. Mi ennek a mögöttes mondanivalója, milyen történeteket dolgoz föl vagy hordoz? Hogy megértsük ezt az egészet, ahhoz alá kell ásni. Rendszerezni kell. Akár a kutatási, tudományos feltérképezés is hozzátartozhat ehhez, utána kell járni, hogy a tárgyak milyen körben és mikor készülhettek.
KULTer.hu: Ilyen értelemben tehát evidens, hogy túllépsz a dokumentarista megjelenítésen, hiszen már csak emiatt a formarendszer miatt is esztétizálódnak a képek. Van-e valami sajátos technikai megoldás, amit az installáción kívül újdonságként behozol – a b24-es kiállításhoz képest is – majd a művésztelep zárókiállításain?
A munka első lépcsője a dokumentumkészítés. A munkafolyamat az inspiráció és dokumentáció gyűjtésével kezdődik. Ez azt jelenti, hogy a munkafolyamat része a dokumentáció, de nem a vége, ezért a fotóim nem, az installációim meg pláne nem dokumentációk. Egyrészről természetesen dokumentálják azt az állapotot vagy helyzetet, amit én szeretnék bemutatni, de mindenképpen tovább szeretnék menni. Hogy milyen módon fogom megvalósítani ezt a b24-es, illetve MODEM-es kiállításon, arról még csak elképzeléseim vannak. Mindenképpen szeretnék különféle trendeknek, irányoknak megfelelő kompozíciókat felhalmozni, tehát úgymond épített akkumulációkat fotózni, illetve az elkészült képeken kisebb digitális beavatkozásokat eszközölni. Egy nagyobb méretű light box készítése is tervben van.
KULTer.hu: Pontosan hogy nézne ki ez a light box?
Ez tulajdonképpen egy nagy diaframe, ami úgy működik, hogy hátulról meg van megvilágítva, és ezáltal az egész képnek lesz egy plusz aurája, egy olyan képi és színvilága, ami egy picit még sejtelmesebbé teszi, mint amilyen egy kinyomtatott vagy nagyított fotó.
KULTer.hu: A két telepzáró kiállításnak milyen lesz a viszonya egymáshoz?
A művésztelep anyagából két kiállítást tervezünk – a b24-ben, illetve a MODEM harmadik emeletén. A művésztelepen elég sok időt fordítottunk arra, hogy ne csak a művészeti vezetők gondolkozzanak erről, hanem az aktív résztvevőkkel együtt próbáljuk meg felépíteni, kitalálni, hogy mi és hogy legyen. Az alapkoncepciónk az volt, hogy mi szeretnénk a b24-ben egy olyan tárlatot, ami bemutatja az alkotói folyamatot, ami az általunk felvetett témára nem a hagyományos kiállítási keretek közt próbál meg választ adni. Tehát nemcsak kész műtárgyakat látunk, hanem az alkotókat próbáljuk meg arra ösztönözni, hogy legyenek kedvesek és képesek a nézőt, a külső szemlélőt az alkotói folyamatokba beengedni. Ehhez társul a MODEM harmadik emeletén várható kiállítás, ami már a kész műtárgyakat reprezentálja. Ez a kettő egy napon nyílik majd meg november 19-én, így izgalmas feltérképezésre, feltárásokra ad lehetőséget.
A fotókat a szerző készítette.
