Tud a Netflix hibázni? Ilyen kérdésfelvetéssel minimum rizikós egy kritikát indítani, de valósággal lenyűgöző, hogy milyen minőségi tartalommal lát el minket már évek óta egy olyan csatorna, ami a hagyományos értelemben nem is létezik.
A Man in the High Castle-ről készült írásomban röviden felvázoltam, hogyan forgatta fel fenekestül az úgynevezett kizárólagosan streaming szolgáltatást nyújtó csatornák megjelenése az amerikai sorozatpiacot, ennek a folyamatnak pedig a kezdettől zászlóshajója volt a Netflix.
A csatorna első nagy gurítása a Kevin Spacey főszereplésével készült (és azóta is futó) House of Cards (Kártyavár) volt 2013 elején, ami megnyitotta az utat a további új címek előtt. Ma már olyan közönségkedvenc és kritikailag is elismert sorozatok kötődnek hozzájuk, mint az Orange is the New Black, a Daredevil vagy a hamvából feltámasztott Arrested Development.
A Stranger Things ettől függetlenül, szinte a semmiből érkezett hozzám, mert csöndes promóvideók és poszterek ugyan megjelentek kicsivel a premier előtt (ami a Netflix sajátos rendszere miatt az egész évad premierjét jelentette, hiszen kezdettől elérhető volt az összes rész), de korántsem övezte olyan hisztéria, mint bármely picit nagyobb költségvetésű, de pár rész után középszerűségbe fulladó NBC- vagy CBS-sorozatot.
A thriller-softhorror 1983-ban, egy Hawkins nevű kisvárosban játszódik. Az alaphelyzetről csak annyit érdemes tudni, hogy valami nagyon csúnya dolog történik a közeli katonai támaszponton, aminek következtében valami és valaki elszabadul, egy általános iskolás srác pedig eltűnik. A nyomozást több karakteren keresztül követjük: ott van az eltűnt srác lassan megkattanó anyja (Winona Ryder) és a magának való bátyja, na meg a nyomi felsős barátai, valamint a mogorva seriff. Szerencsére mindegyik karakter érdekes és életszerű, megvan a maguk kis drámája és defektje, a végére pedig egyiküket sem hagyják nyom nélkül a történtek: sorozatokban ritkán átélt, de szépen felépített és levezényelt karakterfejlődést láthatunk több szálon is a nyolc rész alatt.
Az atmoszféra hibátlan, már amennyire én, aki épp lemaradt a nyolcvanas évekről, meg tudom állapítani: nemcsak a díszletből és a jelmezekből vagy a popkulturális utalásokból árad, hanem az írás és a rendezés is inkább hajlik az E.T. és a Harmadik típusú találkozások tempója felé, mint az üsd, vágd, nem apád filozófiával készült „modern” sorozatok irányába. Egyszerre megnyugtatóak és extrán feszültséget keltőek a lassú kameramozgások és az alulról fényképezett jelenetek, amitől egyfajta nagyon sajátos hangulata lesz a Stranger Things-nek, hasonlóra tévében nem nagyon volt példa a Twin Peaks óta (amely viszont hajlamos volt elbohóckodni ezeket a momentumokat).
A sorozatot egyébként a Duffer-testvérek írták és rendezték, akik a tavalyi legjobb misztikus sorozat, a Wayward Pines kiemelkedő részeiért felelősek, és ha hozzávesszük a 2015-ös, kicsit semmilyen Hidden című filmet, nagyjából végeztünk is a filmográfiájukkal. Az viszont biztos, hogy nem most láttuk utoljára feltűnni a nevüket. A sorozat másik erőssége és atmoszférateremtő ereje a Kyle Dixon és Michael Stein által komponált zene, ami egy napsütötte nyári napon is kényelmetlen érzéssel tölti el az embert, hát még ha egy sötét, ázott erdőben tett éjszakai kiruccanás alá keverik be. És ne legyen senkinek illúziója, itt be fogják keverni.
Nem mintha a Stranger Things kifejezetten félelmetes sorozat lenne, de a misztikum és a kissé fakó, őszies fényképezés, amit az előbb említett nyugtalanító zene kísér, elég ahhoz, hogy inkább a takaró pihe-puha kényelméből akarjuk egyben végigpörgetni a szériát. Ez nem is olyan nagy vállalás, mert a sorozat nézeti magát: ritkák a buta, nézőcsalogató cliffhangerek, inkább egy tudatosan felépített és feldarabolt történetet kapunk, ahol jó ütemben adagolják a válaszokat és az újabb rejtélyeket.
A színészek engem annak ellenére is lenyűgöztek, hogy az egyetlen ismert név Winona Ryder az anya szerepében, és hogy a gyerekszereplőket általában inkább találom idegesítőnek, mint nem. Utóbbival itt nem volt probléma: szerencsére mind a karakterek megírása, mind a gyerekszínészek kiválasztása jól sikerült, a konfliktusaik nem átugrandó fillerek, és az sem hat élettelennek, hogy néha hamarabb esik le nekik a tantusz, mint a beszűkült felnőtteknek.
Számomra a másik kiemelkedő színész a seriffet játszó David Harbour, aki eddig mindig a kamerától kicsit balra álló karaktereket alakított a vásznon/képernyőn, de például van neki egy Tony-jelölése is a Who’s Afraid of Virginia Woolf? című darabban nyújtott alakításáért. A Stranger Things Jim Hoppere összetett és tragikus karakter, akinek a drámája csak a legvégén bomlik ki, Harbour mégis képes azt beleszőni az amúgy rendes, csak mogorva és hitetlen rendőr szerepébe. De ahogy fentebb írtam, gyakorlatilag minden karakter talál magában valamit, amiről nem is gondolta, hogy ott van, érdekes ívet kap ezzel az egyes szereplők története.
A Stranger Things talán legnagyobb érdeme, hogy nem pörög folyamatosan százon, mégsem lesz egy pillanatra sem unalmas, sőt, akkor is tűkön ülünk, amikor amúgy nem igazán számítunk semmi érdekesre. A sorozat nem él vissza a belé fektetett bizalommal, megadja a plothole-októl mentes válaszokat és a többé-kevésbé megnyugtató lezárást is, ami ugyanakkor résnyire nyitva hagyja az ajtót a folytatásnak. Reméljük, a Netflix megint elvisz minket egy hasonlóan hátborzongató utazásra.
Stranger Things, 2016. Rendezte: a Duffer-testvérek és Shawn Levy. Írta: a Duffer-testvérek, Justin Doble, Alison Tatlock, Jessica Meckelenburg. Szereplők: Winona Ryder, David Harbour, Finn Wolfhard, Millie Bobby Brown, Gaten Matarazzo, Caleb McLaughlin, Natalia Dyer, Charlie Heaton, Cara Buono, Matthew Modine. Forgalmazza: Netflix.