Rémülten meredtem a képernyőre, amikor a Facebook-falamon néhány ismerősöm posztjaiból arról értesülhettem az utóbbi napokban, hogy az adott tesztet kitöltve milyen alakú a szíve (kocka), milyen lenne a méhkaptárja (???), mi lenne a foglalkozása a mennyországban (isteni hírmondó), mi lenne a víz alatti világban (sellő, naná). Tagadhatatlan, én is kísértésbe esem időnként, hogy kattintsak, de sznobériám, nevezzük így, jobbára megvéd az ezotéria ennyire sötét bugyraitól. Így keveredtem legutóbb a lyoni szépművészeti múzeum oldalán egy rendkívül agyafúrt (nem) „melyik művész vagy” típusú teszt elvégzésébe. Már az első kérdéssel bajban voltam, nevezetesen annak kiválasztásával, hogy melyik korban élnék szívesen, a fáraók, Heródes vagy Zola-Maupassant-Baudelaire idejében, illetve a jelenben. Természetesen túlinterpretáltam: a 19. századra esett volna a négy korszak közül a választásom, mert képzőművészeti szempontból egyértelműen az az időszak számomra a legizgalmasabb. Más kérdés, és nem utolsósorban alapvető csapda, hogy a négy felajánlott érában mediálisan és funkcionálisan is rendkívül eltérő a műalkotás, a művész, a művészet fogalma, már ha egyáltalán léteznek a 19. századon kívül a három másikban.
Természetesen azt a fordulatot akartam értékelni, ami a polgárosodás erősödésével, az urbanizáció felgyorsulásával és a modernség kialakulásával a képzőművészetben is megjelenik: nevezetesen az akadémiai gyakorlat hátrahagyását, a hagyományos képi reprezentációk felszámolását vagy éppen a reprezentáció feletti kétely megjelenítéseit. Többek között a nagyváros felvillanó képei nyűgöznek le ebből a korszakból, a kávéházak belső terei, a mulatók vagy éppen az utcákon sétálók pillanatképei. Izgalmas felkutatni és átélni a festményeken és az irodalmi szövegekben a Baudelaire által megfogalmazott flâneur figuráját, aki kívülállóként bolyong a város bonyolult szövetében, s a felvillanó, pillanatnyi izgalmak helyett a dolgok leglényegét kutatja. De akárhogyan is keresgélek emlékezetemben, a sétálót kifejező szónak nincsen nőnemű megfelelője, nincs olyan, hogy flâneuse, legalábbis a modernségben bizonyosan nem létezik.
Jean Béraud a párizsi metropolisz hangulatát jó üzleti érzékkel viszi vászonra a posztimpresszionizmus és a zsáner összekapcsolásával – képeinek stílusa a mai napig visszaköszön a Párizst elárasztó, a turisták lehúzásából élő, mérsékelt tehetségű festőcskék képein). Flâneur-flâneuse témában azonban festett egy erősen elgondolkodtató képet, amelynek a megismerése óta némiképpen nehezebben vagy legalábbis másként rajongok a 19. század második felének (nagyjából: realizmus, impresszionizmus, posztimpresszionizmus) festészetéért. A L’attente, vagyis a „várakozás” című képe egy nőt ábrázol, aki egy macskaköves út melletti járdán, a városi tér sajátosan zárt végtelenségében álldogál, esernyőjén megtámaszkodva nézelődik. Formás alakja, csinos ruhája, csokros kalapja az elmosódott kontúrok ellenére is fiatalságát mutatják. A pasztellszínekkel megfestett út, ami összemosódik az épületek és az ég sápadt színeivel, izgalmas kontrasztban áll fekete ruhájával, ahogyan a távolból felrémlő férfialak ruházata is fekete.
A tetszetős, jól kiszámított hatásmechanizmusú kép számomra, naiv flâneur-rajongó számára nem hordozta azt a jelentést, ami miatt beválogatták a tavaly nagy sajtóvisszhanggal kísért Splendeur et Misères – Images de la prostitution, 1850–1910 című kiállításra (amelynek a címe Balzac Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága című regényére játszik rá). Több kritikát is olvastam a kiállításról, a kurátori koncepcióról, a képek reinterpretációs lehetőségeiről (például: hogyan ne nézzük szépelegve Degas balerináit). Így jutottam el a kissé giccses Béraud flâneuse-éhez, és döbbentem rá arra az evidenciára, amire Balzac, Stendhal és Flaubert, vagy éppen Zola, Maupassant és Baudelaire már réges-régen megtanított: tisztességes nő nem sétál egyedül az utcán a 19. században. Vagyis a bájos flâneuse-öm prostituált, a hús gyönyörének ígérője, saját jogán viszont a vágyak és a betegségek kiszolgáltatottja, mindenórás halálraítélt.
Henri de Toulouse-Lautrec, a mulatók festője egy kevésbé ismert prostituáltábrázoláson teszi világossá a női szereplehetőségekben rejlő tragikumot. A képen két lesütött szemű, fedetlen alsótestű nő várakozik, ahogyan a címből kiderül, orvosi vizsgálatra, amely a vérbaj vagy a terhesség megállapításával a halálos ítéletet mondhatja ki. Mindez persze nem titok, a 19. századi Európának ezt az arcát is jól ismerjük, ám az említett kiállítás egy olyan perspektívát nyit a korabeli kultúrára, ami társadalomtörténeti szempontból igencsak megrendítő: az urbanizáció dinamikus folyamatában, a városi élet felpezsdülésében, a családszerkezet radikális módosulásában, a médiatörténeti változásokban (és így tovább) a nőnek továbbra sincs választása – hiszen még sétálni sem mehet el csak úgy.
Így nincs más választásom nekem sem, a felajánlott négy korszak közül végül a saját jelenemre kattintok, majd mindenféle – színekre, ruházatra, vágyakra és elvágyódásokra vonatkozó – keresztkérdések után kidobja a gép a hozzám rendelt festő nevét, aki nem más, mint a 17. században alkotó Nicolas Poussin (aki Balzac Ismeretlen remekművének fiatal festője). Kicsit sem tudok belekötni, a számomra az elvágyódás festőjeként felcímkézett művész Et in Arcadia ego című képe például Paul Cézanne-nak is az egyik kedvence volt.
Borítókép: Henri de Toulouse-Lautrec, Rue des Moulins: Orvosi vizsgálatra várva, 1894.