Szólj hozzám
Rohanok előtte, rohanok utána, a vonaton nincs hová rohanni. Bakonyom, riviérám, a rakodópart alsó köve. A vonaton elmúlnak napi ügyeim, a szendvicset is máshogy eszem, mint ebédszünetben. Gondom van az utolsó falatra. A termosz három éve, hogy hozzám szegődött, neve is lehetne. A reggeli tea életre keltette a testem, a kortyok a vonaton életre keltik a mesét.
Hét megállót megyek. Mindig hét megállót megyek, hetet, mint a gonoszok, mint a hétszentség, mint a hétfejű sárkány.
Ül szemben egy fiatal nő, nem gonosz, nem szent, egyfejű. Ismerem, amennyire az ismétlődő arcokat ismerni lehet. Péntek esténként itt utazik, a huszonkettes kocsiban. Nézem az arcát, rajzolok köré életet. Tanárnő, ápoló, kutató, színésznő, üzletasszony? A múlt héten ingerlékeny és sértődött volt, akkor ügyfélszolgálatosnak képzeltem.
Kéne vele beszélni, de lehet, hülyének nézne. Az ajkait figyelem, szerencsére semmi rúzs. A női ajkak a természet legszebb alkotásai közül valók, és mennyien elcsúfítják. Ezeken az ajkakon egyensúly és visszafogott félmosoly.
Elővesz egy lejátszót, fülhallgató, zene. Ebből így nem lesz beszélgetés.
– Nem túl hangos? – kérdezi hirtelen. Talán mégis… ráadásul szerencsém van, felismertem az első ütemeket.
– Dehogy, szegény David Bowie nem lehet túl hangos.
– Ismerted? – mosolyodik el.
– Félig-meddig.
Kinézek balra, oldalt villanydrót. Fel-le, kilométereken át. Gyerekként fél szemmel követtem mindig, az ablak aljához és tetejéhez igazítva a perspektívát. Visszanézek, összeakad a pillantásunk. Mintha ez a lány az ezredforduló környékéről nézne rám, amikor még nem nyomkodtuk mind a telefonjainkat zavarunkban. Nem kapom félre a tekintetem, ő újra mosolyog.
– Emlékszem rád – mondja. – Utaztál már öltönyben is, kapucnisban is. Próbáltam kitalálni, mivel foglalkozhatsz. A múltkor majdnem megkérdeztem, de furcsa lett volna a derült égből….
– Még jó, hogy van egy David Bowie, aki ma áthidalta nekünk a problémát.
– Szóval, merre utazol?
– Várj, van egy ötletem. Ha már egyszer így összeakadtunk, akkor ne a szokásos kérdésekkel teljen az idő.
– Benne vagyok, kérdezz jobbat.
– Jó, ha most bárhol lehetnénk a világban, akkor hová utaznánk?
– Bárhol? – kérdez vissza. – Legyen Hollywood. Siker, csillogás, tudod…
– Hollywoodba tartunk. Most neked is van egy kérdésed.
– Kivel találkozzunk?
– Fussunk össze Johnny Deppel, de csatlakozzon Beyoncé, Axl Rose és a húgom is. Mehetünk burgerezni, aztán ha valamelyik rendetlenkedik, büntetésből megmutatjuk, milyen boroskólát tudunk csinálni a legjobb kaliforniai vörösből.
Sztorik kerekednek az ötletből, nevet is adunk egymásnak. Útitársam Suzy, én Jimmy lettem. Később kicsit alábbhagyunk, egy megállóra szomszédokat kapunk. Felszállnak, a földet nézik, leszállnak. Nem jönnek velünk, nem kapnak nevet.
Suzy közben zenét hallgat, én hol a szememet pihentetem, hol a mélyülő szürkületet bámulom. Újra ketten maradunk, de most jó a relatív csönd a monoton zajok fölött. A következő állomás töri meg a nyugalmat, hangosbemondó üvölti ránk a tudást. Fáradtan összemosolygunk.
– Te, Suzy… nem beszéltük meg, hogy mivel utazunk Hollywoodba. Lovas szekér, repülő, vonat?
– Maradjon vonat, ez a kedvencem. A repülő szűk, a vonaton nem zavarják a személyes teredet.
Kisétál a mosdóba, szemembe nézve oldalaz át a személyes teremen. Kicsit gondolkodom, végül egy névjegyet csúsztatok a táskájába. Tollal ráírva: Utazásunk emlékére, Jimmy.
Visszatér, kap két SMS-t, megnézi, felsóhajt. Kérdőn nézek, összeszedi a gondolatait, aztán belekezd.
– Furcsa ügy – mondja, de a ráncolt homlok alatt mosolyog. – Újságíró vagyok, de újabban novellákat is írok egy-két helyre. Ma jöttem rá, hogy ezeket a barátaim komolyan veszik. Hiába tudják, hogy ez most mese. Korábban a valóságról írtam, talán nem értik a hirtelen váltást. Kérdezi egy barátnőm, hogy miért nem meséltem a norvég srácról, miért így kell megtudnia, hogy összejöttem valakivel. Nagymamám pedig nem tudja, mikor voltam Afrikában. Hát mikor, semmikor. Nem jártam Afrikában, nem ismerek norvég srácot. Kitalált helyszín, kitalált szereplő. Erre persze bólogatnak, de valami nem stimmel.
– Lehet, azt gondolják, hogy tudat alatt szeretnél Afrikába menni és norvég srácokkal összejönni – felelem igen empatikusan.
– Ne ijesztgess, ez így patthelyzet.
– Megvan.
– Mi?
– A megoldás. Tudom, mit kell tenned.
– Ha ezt megoldod, hálás leszek, úgyhogy hallgatlak.
– Logikus. A következő novellád első bekezdésében elvágod valakinek a torkát. Aki ezt elhiszi, az jobb is, ha nem marad a barátod.
– Nem rossz… Használhatok fejszét?
– Belátásod szerint – nevetek fel. – Várj, így még jobb lesz: esti vonatút, egyedül egy pasassal. Hidegvérrel kinyírod, kidobod az ablakon. Zaklatott zakatolás, sötét mezők, fagyos holttest, telitalálat.
– Jelen esetben te lennél a páciens, téged meg már nem szívesen hajítanálak ki.
– Köszönöm, ez jólesik.
– Persze, még az is lehet, hogy de – vált szigorúra a tekintet.
– Észben tartom.
– Mindig vonzottak az éles pengék.
Új lendületet kap a téma, vigyorogva gyilkolászunk, Suzy és Jimmy hírhedt párossá válik, maffiafőnökök lesik kegyeinket, politikusok, fegyvercsempészek, tévésztárok, dílerek, a zsebünkben mind, mert ha nem, vége a dalnak, vér, porok, dollárok, testnedvek körülöttünk mindenhol. Nevetünk, túl minden politikai korrektségen, túl minden kulturált szórakozáson. Suzy letöröl egy könnycseppet, én félrenyelek egy korty teát.
– Túlzásba vittük?
– Túlzásba kell vinni.
Borítófotó: Deviant Art
