Miskolc keblére ölelte a magyar filmeseket. Hajdu Szabolcs no-budget vállalkozása, az Ernelláék Farkaséknál szűnni nem akaró tapsot és szeretetet kapott a nézőktől, illetve a közönségdíjat is bezsebelte a CineFesten. Makk Károlyt életműdíjának átvételekor pedig standing ovation fogadta a Pressburger teremben, ami láthatóan nagyon jólesett az idős mesternek.
Horrorkonferencia délelőtt tízkor. A műfajhoz nem illő, igen korai időpont csak keveseket vonzott be a Béke terembe. Pedig a meghívott filmes szakemberek izgalmas és színvonalas beszélgetést folytattak. Többek között szóba került, hogy a társadalmi jelenségekre reflektálás sok alkotónál nem szándékos, hanem a film készítésének jelene szivárog be a film szövetébe. Például igen sok horror játszódik napjaink Detroitjában, így tematizálódik a nagyváros csőd miatti elnéptelenedése. De húsz-harminc évvel ezelőtt Chicago volt kedvelt horrorfilmes helyszín a bandák által uralt belváros okán. A műfaj általános, illetve adott „monstrumoktól” való emberi félelmeken alapul. A Fűrész-filmekben a mindenkit megfigyelés alatt tartó, céljai érdekében embereket kegyetlenül megkínzó államhatalom ölt testet, míg a Motelben az amerikaiak félelme jelenik meg, mely abból ered, hogy a világ más részein utálják őket George W. Bush miatt.
Megtudtuk, hogy leginkább a lázadó, dühös, fiatal rendezők alkotnak a műfajban, a korosodás más irányokba tereli, „elpunnyasztja” a direktorok nagy részét. Szó esett a horror televíziós reneszánszáról, mely leginkább a The Walking Dead című sorozatra épül. A magyar horrornak sem irodalmi, sem filmes hagyományai nincsenek, a szocializmus idején nem is lehetett ebben a műfajban forgatni, nem csoda tehát, ha azóta sem készülnek nálunk horrorfilmek. Viszont ezen a nyáron minden nálunk vetített horror anyagi sikert ért el, amire nem igazán volt még példa. Az okokat csak találgatni lehet, egy lehetséges magyarázat a bevándorlóktól való erősödő kollektív társadalmi félelem, melynek „gyógymódja” a szorongás kiélése és legyőzése egy fikciós mű befogadásán keresztül. Hiszen mindig akkor szaporodnak el a horrorfilmek, ha valami trauma emészti az adott közösséget (pl. vietnami háború, AIDS, a fogyasztói társadalom válsága).
A Vonat Busanba – Zombi expressz című horror esetében sem nehéz felfejteni a társadalmi mondanivalót. Az eddigi legdrágább dél-koreai film nagy része egy expresszvonaton játszódik, ahol egy maroknyi ember igyekszik megvédeni magát a zombivá változott utastársaitól. Egy agresszív, végletekig önző cégvezető viszont olyan erős félelmet kelt a többiekben, hogy a másik kocsiból hozzájuk csatlakozni akaró túlélőket nem hajlandók beengedni. Attól tartanak ugyanis, hogy ők is fertőzöttek, így nem kockáztatnak. Az ennek ellenére hozzájuk betörő csapatot a népharag karanténba kényszeríti, miután eluralkodott az össznépi paranoia. Felsejlik a dél-koreai társadalom túlzott tekintélytisztelete, a gyermekét elhanyagoló alapkezelő viszont levetkőzi egoizmusát, az apokaliptikus helyzet belőle kihozza a jó, másokért is áldozatot vállaló embert. Európai szemnek néhol ugyan túl heroikusak a megoldások, máskor meg az ifjú szerelmesek zokognak a kelleténél többet, viszont a halálos száguldás tempója nem lankad, és a Z világháborút idéző gyorsléptű zombik, valamint az apránként adagolt humor és érzelmesség végig fenntartják a figyelmünket.
Nem legyintett meg az álmosság (pedig a kialvatlanság miatt más vetítések alatt ott ólálkodott körülöttem) a veterán holland fenegyerek, Paul Verhoeven Elle című, két óránál is hosszabb filmje alatt sem. A középkorú Michèle-t egy símaszkos férfi megerőszakolja, ám a nő nem lép kapcsolatba a hivatalos szervekkel. Azért, mert apja egy sorozatgyilkos, aki harminc évvel korábban került börtönbe, és a gyerekkorában őt ért trauma hatására többet nem akar a rendőrséghez fordulni. A lehetséges tettest kutató thriller szál mellett hasonló hangsúllyal jelen van a magánéleti dráma is (problémás viszonya családalapítás küszöbén álló fiával, szétbotoxozott és fiatal szeretőt tartó anyjával, viaskodása apja szellemével), nem beszélve Michèle (az ihletett alakítást nyújtó Isabelle Hupert) szexuális kalandjairól és féltékenységéről, melyet volt férje fiatal barátnője iránt érez. Több párhuzam fedezhető fel a rendező leghíresebb filmjével, a majd’ negyedszázados Elemi ösztönnel. Az erotikus thriller alzsánerét divatba hozó hollywoodi produkcióban a főszereplők egyszerre áldozatok és agresszorok, a fordulatok által jellemük újabb rejtett zugai kerülnek felszínre. A groteszk helyzetekben bővelkedő sztori igyekszik sablonmentesen rámutatni arra az örök igazságra, hogy nem tudjuk, ki is rejtőzik a civilizált ember maszkja mögött.
Az emberi kapcsolatokról mesélt a CineFesten két drámaadaptáció is. A kanadai csodagyerek, Xavier Dolan két évvel a zseniális Mommy után egy kamaradrámával tért vissza Miskolcra. A szinte csak közelikkel dolgozó Ez csak a világ vége egy diszfunkcionális családot állít a középpontba. Louis, a híres meleg író (a rendező alteregója) tizenkét év után látogat haza, hogy elmondja, haldoklik. Ezzel a cselekményt el is meséltem, a filmidő többi részében a párbeszédekből rajzolódik ki családtagjai jelleme, és világossá válik, Louis miért hagyta el őket, és miért csak képeslapokon keresztül tartotta velük a kapcsolatot. Mindenki ráönti gondját-baját, bátyja ellenségesen és agresszívan fordul felé, egyedül sógornője az, aki meg is hallgatná a tékozló fiút. A sógornő (Marion Cotillard érzékeny és zseniális a szerepben) az alávetett fél a kapcsolatában, csöndesen és engedékenyen tűri férje (Vincent Cassel) őrjöngését és duzzogását. Néhány szabad percében egyedül ő figyel Louis-ra, bár enyhíteni nem tudja a családi veszekedések poklát.
Hajdu Szabolcs a Délibáb sikertelensége után saját színdarabját (mely a Maladype Színházban repertoáron van) adaptálta vászonra igazi családi összefogásban. Saját lakásában forgott a film, saját maga, felesége és két gyermeke is játszik benne. Két házasság kerül párhuzamba egymással: Ernelláék egy év után tértek haza Skóciából, ahol nem találták meg a számításaikat, és Farkaséknál húzzák meg magukat egy darabig. Negyvenes éveik elején járnak, de még semmit sem értek el az életben. Farkasék kapcsolata ötéves fiuk miatt futott zátonyra, az értelmiségi pár napjait – hiába vannak tisztában a lélektani mozgatórugókkal – veszekedések keserítik meg. Irigység, kisebbrendűségi érzés, frusztráltság és a rossz viselkedési minták reflektálatlan követése az egyik oldalon, figyelmetlenség, mások hibáztatása, értelmiségi gőg a másik részről. A gyerekek házibarkács színházi előadása egyszerre ellenpontja a megkeseredett szülők összeférhetetlenségének, a film kicsinyítő tükre, illetve az intézményesített felnőtt világban (és persze a magyar filmgyártás rendszerében) csalódott szerző-főszereplő-rendező és gyakorló apa Hajdu nosztalgikus képe a még romlatlan gyermekkorról, amikor saját erőből, a játék iránt érzett szeretetből még nagy és varázslatos dolgok jöhetnek ki.
Az elsőfilmes Anca Miruna Lăzărescu Utazás apánkkal című koprodukciós alkotása saját apja és nagyapja életének meghatározó eseményét dolgozza fel játékfilmes eszközökkel. Egy aradi sváb család (az idős apa, orvos és középiskolás fia) áll a középpontban, akik a prágai tavasz idején indulnak útnak az NDK-ba, hogy a híres drezdai sebész megoperálja az özvegy édesapát. A kisebbik fiú a szerelmes és lázadó karakter (Dubčeket éltető falfirkája komolyan felbosszantja a helyi párttitkárt), míg bátyja a jó cél érdekében a hatalommal kényszerből kollaboráló típus. A makacs apával kiegészülve jó alapanyag lehetne egy humoros történelmi road movie-hoz, de a román rendezőnő másfelé kanyarítja a történetet. A 68-as csehszlovák események előbb kényszerű fogságba kényszerítik hőseinket, majd egy soha vissza nem térő lehetőséget kínálnak nekik: az NSZK-n keresztüli átutazás kiváló alkalom a nyugaton maradásra. Mihai végzete, hogy mindegyik rendszer be akarja szervezni (ügyesen montírozódik egymásra a kommunizmus és a kapitalizmus), miközben a müncheni balos kommuna és a Ceaușescu-diktatúra elszenvedőinek tapasztalata a szocializmusról humoros ellentétekhez vezet. A testvérek súlyos morális döntések elé kerülnek, keserű tapasztalatuk az, hogy több száz kilométerre az otthonuktól sem szabadulhatnak a diktatúra fojtogató hatalmától.
Én sem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy egy egész évet kell várni még a következő CineFestig.
13. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál záróhétvége, Művészetek Háza, Miskolc, 2016. szeptember 16-18.
