Buddhista templomok belső tereinek fotóit falemezekre kasírozni, majd a szent terek működését – állítólag a felújítás okán, ténylegesen azonban ideológiai okokból – ellehetetlenítő fémszerkezeteket bekötött szemmel vésni ki. Gyenis Tiborral erről a különleges munkamódszerről is beszélgettünk az idei Debreceni Nemzetközi Művésztelepet befogadó b24 Galériában.
KULTer.hu: A Debreceni Nemzetközi Művésztelep idei témája az imprinting, azaz bevésődés. Mi jut eszedbe elsőnek erről a fogalomról?
Rengeteget beszélgettünk a művésztelepen a tábor hívószaváról vagy inspiráló fogalmáról, így tulajdonképpen már egyénileg nem is jut eszembe róla nagyon sok minden. Közben a szó átalakult valahogy egy munkává, ezért nem is annyira a fogalommal van tele a fejem – a konkrét megvalósítási lehetőségek elfedték ezt a dolgot. A munka folyamán részleteiben nyilván kiderül vagy kibomlik ennek a sokféle jelentése, az önreflexív olvasatok közben alakulnak, formálódnak is.
KULTer.hu: Ez egy etológiai fogalom, ugyanakkor te eddig általában – régebben különösen – alakított terekkel, szokatlan helyzetek létrehívásával dolgoztál, amelyek a sablonokból kimozdítanak, akár az emberi viselkedésformák szintjén – például megdőlő emberalakok a térbe helyezve –, vagy szokatlan poszthumán figurák által. Valahogy mindig elmozdulsz a megszokott, bevésődött vizuális impulzusoktól.
Igen, a korábbi képeimbe igyekeztem olyan rétegeket beépíteni, amelyek kérdéseket vetnek fel a nézőben. Egy kép ne egy válasz legyen, hanem egy konstelláció, ami izgalmassá válik valami miatt, mert egész egyszerűen olyan szituáció van rajta, ami a hétköznapokban nem fordul elő, ha egy fényképet látunk. Akkor ez a fotó most egy digitális manipuláció vagy egy montázs eredménye? Vagy pedig tényleg történt valami ilyen, például dinnyék nőnek egy fán? Ez volt a régebbi munkamódszerem. Mostanában a fotó felületére viszem át ezt a beavatkozást. Míg korábban a fotó elkészítése előtt berendeztem egy teret, mint egy videoklipben, most inkább a fotó elkészülte után fogok egy vésőt és megvésem a kép felületét. Tehát lehet, hogy ezért sem akarok ezzel a bevésődés fogalommal foglalkozni, mert annyira egybeesik közvetlen jelentésében a mostanság használt technikámmal.
KULTer.hu: Tehát nem tematikusan, hanem sokkal inkább technikai értelemben használod a bevésődést, bevésést, ami azért mégiscsak egy nagy múltra visszatekintő, a grafikai hagyományokat mozgósító tevékenység.
Igen, bár én inkább domborműkészítésre használom, mert ugye a mélynyomó technikáknál kivesszük az anyagot, ahová a festék kerül, vagy a magasnyomásnál csak azt hagyjuk meg, ami majd a festéket fölveszi, itt pedig inkább levésem a felesleget róla, így létrejön valami domborműszerű ábrázolás.
KULTer.hu: Korábban, mint említetted, előzetesen a terepbe avatkoztál be, most pedig inkább magába az elkészült fotóba. Ez összefügghet akár azzal a kérdéssel is, hogy önmagában a printelt, lemezre kasírozott fotót tekinthetjük-e egyáltalán műtárgynak? Mit gondolsz, ez a fajta továbbgondolása a fotókon megjelenő tereknek, illetve a már kész munkák egyedítése plusz értéket ad a munkáknak?
A képek történetében a fotográfia nem tekint vissza olyan nagy múltra, de a technikai képek korszakában élünk, és azon belül a fotográfiának általában nincs olyan központi helye a számítógép- és internethasználat óta, mint régen, de a róla való gondolkodás vagy a hozzá való viszony még nagyon is élő, tehát nem lehet egy történetileg lezárt korszaknak tekinteni a fotózást a képek használatában. Az elmúlt ötven évben egy kifejezetten képzőművészeti típusú fotóhasználat is megjelent, nagyon kis példányszámú képek készültek, hogy műtárgyakként múzeumokban állítsák ki őket. Ezt vagy a nagy mérettel, vagy egy átvilágító technológiával érték el. Többféle mozgalom, kezdeményezés volt, amely azt szorgalmazta, hogy váljon művészetté a fotográfia, amit persze meg kell indokolni. Tehát amellett érvelni kell, hogy ez miért az, és ami más, az meg miért nem az. Az érvelés nem verbális, hanem a képről való gondolkodás, a képpel való foglalkozás újszerűségén, minőségén múlik. Ez azért egy összetett kanonizációs folyamat, amiben valamennyire én is részt vettem.
KULTer.hu: Mesélsz arról, hogy a mostani művésztelepen pontosan milyen technikával dolgoztál, milyen terekről készült képeket használtál fel? Azt tudom, hogy talált terekben fotóztál.
Igen, mindig talált terek vannak, és ezek mostanában lehetőleg egyszerűek, majdnem üresek. Pontosan azért, hogy elviseljenek még egyfajta réteget magukon, mert ha nagyon zsúfoltak, akkor már nem követhető, nem elég koncentrált a fotó rétegének újabb réteggel való találkozása. Ezúttal szakrális tereket találtam, melyekben nagyon profán beavatkozás történik. Konkrétan egy templomfelújításról van szó, ahol a szokásos építkezési alumíniumállványok vannak beszerelve, de nagyon hosszú ideje. Régóta foglalkoztat a határok kérdése. Itt például van egy időbeli és van egy térhasználatbeli határ. Kérdés, hogy mi az, ami szakrális tér, mi az, ami hétköznapi tér, a kettő tud-e együttműködni, tehát lehet-e egy fölállványozott templomban szertartásokat tartani, misézni, hogyan is van ez. Ezért próbálom ezeket a képeket vallatóra fogni azáltal, hogy ezt a szinte állandósult vasállványzatot – amely nagyon agresszívan profanizálja a tereket – megpróbálom kivésni erről a fotófelületről, hogy megtisztítsam a helyet az állványoktól. Ugyanakkor ez nyilvánvalóan lehetetlen, hiszen ott végérvényesen megsérül a kép, és ezeknek a tereknek az ábrázolása is sérül, de a sebbel együtt lesz valami új dolog belőle.
KULTer.hu: És gondolod, hogy ez egyfajta emléksértés is? Tehát amikor valaki bemegy például egy templomba, és látja ezeket a dolgokat, aztán találkozik a te képeddel, akkor végül is beavatkozol az emlékezetébe, miközben előhívsz dolgokat.
Biztosan, persze. Viszont ezeknek a képeknek azért korlátozott a hatásuk, mert kevesen vannak, akik ugyanazt a teret látják élőben és aztán látják a képen megváltozva is. Tehát a közöttünk lévő és általunk használt terekkel kellene foglalkoznom, hogy ez működjön. Ezek idegen terek, egy távoli országban, Kínában fotóztam őket, de mindig található valamiféle párhuzam Magyarországon vagy máshol is, például a római tengerpartnak a nagyon hasonló kerítései, amelyeknek a funkcióját meg a formáit ugyanúgy felleljük például az Orfűi-tó stégjein, ahol lezárják a stégeket a tulajdonosok az illetéktelen használók elől.
KULTer.hu: És hazai szakrális terekkel is tervezel dolgozni ilyen formában?
Nem tudom, hogy itt van-e ilyen éles konfliktushelyzet. Azt hiszem, nincs. Ez egy ázsiai helyzet, ahol a buddhizmust üldözik, s az a szofisztikált módja az üldözésnek, hogy azokat a tereket, amiket a vallásos emberek szeretnének használni, ellehetetlenítik.
KULTer.hu: De közben te találkoztál a használatukkal?
Ebben a szentélyben nem, de másikban igen.
KULTer.hu: Vakon festetted, vagyis vésted ezeket a hiányokat a képbe.
Egy új módszert próbáltam ki, de ez nem lesz tartós, csak erre a munkára vonatkozik. Az utazás során láttam egy szokást, ahol becsukott szemmel el kell érni Buddhának a hasát egy domborművön. Ez egy kb. 15 méteres séta, s hogyha sikerül elérnünk vagy a közelébe kerülnünk, az azt jelenti, hogy harmóniában vagyunk a környezetünkkel, az érzékeinkkel, a testünkkel. Arra gondoltam, hogy ez egy remek alkalom arra, hogy az ölembe vegyem ezeket a képeket, és persze valamennyire ismerve már az arányokat, de megpróbáljam a látásom kiiktatásával megtalálni az erővonalakat a képen, és úgy kivésni őket. Nyilván nem tud ez tökéletesen sikerülni, de az esetlegesség, a gesztus, a próba – összefüggésben a fotografikus ábrázolással – így fontos szerepet kap.
A fotókat a szerző készítette.
