A nyomokban Nemes Jeles Lászlót is tartalmazó cannes-i zsűri már bizonyára megbánta, hogy májusban nem ítélt a Toni Erdmann-nak egy díjat sem, mert Maren Ade filmje azóta megállíthatatlanul tarol mindenhol. De valóban olyan jó, mint amilyennek mondják?
Ha számba vennénk az elmúlt időszak legjobban várt európai filmjeit, a Toni Erdmann mindenképp dobogósként végezne a listán. A Cannes-i Filmfesztivál sokak szerint méltatlanul mellőzött sötét lovának útját díjak és jelölések övezik, így jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mit tud ez a film, amivel akár Jim Jarmusch-t vagy Charlie Kaufmant is képes maga mögé utasítani a kritikusok szerint. A válasz pedig egyszerűbb, mint hinnénk: a Toni Erdmann attól olyan különleges, hogy igazából nem is az. A rendező és egyben forgatókönyvíró Maren Ade vállalta a kockázatát annak, hogy egyszerű, néha unalmas, néha bizarr szituációkba helyezi karaktereit – éppen olyanokba, amikkel bármelyikünk találkozhat a hétköznapok során. Minden csinnadratta és manír nélkül mesél szakmai és magánéleti súrlódásokról, miközben észrevétlenül és fokozatosan húzza be a nézőt a történetbe.
De a váratlan siker nem is olyan váratlan, ha felidézzük a rendezőnő előző két filmjét, amikben szintén az emberi kapcsolatok bonyolult dinamikáját vázolta fel. Először egy magányos tanárnő beilleszkedési kísérleteinek (The Forest from the Trees), majd egy párkapcsolat hullámvölgyeinek kínosan életszagú bemutatásával (Mások vagyunk) csillogtatta meg különleges tehetségét a lélektani folyamatok valósághű ábrázolása terén. Most egy újabb tematikára, a családi drámára irányítja kameráját, apa és lánya űznek sportot egymás idegeinek kikészítéséből. Ines feltörekvő üzletasszony, aki harmincas évei közepén már a kiégés határán táncol. Boldogtalan lányát látva Winfried gondol egyet, műfogat és parókát ölt, Romániába utazik, s különc humorát minden lehetséges módon bevetve megpróbál vidámságot csempészni Ines életébe. A disznóvicceket mesélő nagybácsik mintapéldányának beillő Toni Erdmann-nak öltözve jelenik meg a legkülönfélébb szituációkban, és hiába vezérli végig jó szándék, akcióival lépésről lépésre teszi tönkre lánya gondosan építgetett karrierjét és kapcsolatait.
Közhely ugyan, de a Toni Erdmann pont attól ilyen ütős, mert nem mindegy, hogy az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik. Rossz kezekbe kerülvén ebből a könyvből könnyen lehetett volna egy ízléstelen, térdcsapkodós vígjáték, de nem Maren Ade rendezésében. Ő a nehezebb utat választotta, és néhány valóban fergeteges részt leszámítva visszafogottan szőtte bele filmjébe az abszurd humort. Annál is inkább, mert minden jópofának tűnő jelenet közben valójában egy szülő-gyerek páros romokban heverő kapcsolatán nevetünk.
A nyugdíjas Winfried jóindulatú, de kissé bogaras teremtés. Gyerekeket tanít zenélni, de a kelleténél még így is több szabadidejében valahogy nem találja a helyét, nem csak a környezete, de még a családja sem igazán tud mit kezdeni vele. Lányát olyan ritkán látja, hogy felbérelt a helyére egy „pótlékot” (aki legalább finomabb tortát süt), és ha véletlenül mégis találkoznak, jóformán nincs közös beszédtémájuk. Eközben a kívülről talpraesettnek és elszántnak tűnő Ines sincs épp a helyzet magaslatán. Végkimerülésig hajtja magát, még zárt ajtók mögött, a párja társaságában (akit hol máshol, a munkahelyén szedett össze) sem képes ellazulni, apját pedig egyenesen szégyelli.
De pánikra semmi ok, mert a keserű alapszituációt aztán ügyesen időzített humorbombák édesítik meg, amik ezt a két szerencsétlent is lassan közelebb hozzák egymáshoz és a nézőhöz egyaránt. Első ránézésre egyikük sem az a karakter, akinek a kínlódását feltétlenül nyomon szeretnénk követni egy maratoni, 162 perces filmben; nincsen különleges képességük vagy motivációjuk, csupán a hús-vér emberek banalitásával vannak felvértezve. Nem mintha unalmasak lennének, csak időre van szükségük: a hosszúra nyúló apai látogatás tortúrái során apránként megismerjük, és egy kicsit meg is kedveljük őket a végére.
Hagyományos dramaturgiai fordulatok, mélyenszántó párbeszédek nélkül lopják be magukat a szívünkbe, és amikor épp nem a hasunkat fogjuk a nevetéstől, annak szurkolunk, hogy ez a két idióta találjon már végre egymásra. Nem titok, hogy össze is jön a happy end, méghozzá egy olyan parádés jelenetben, amilyet a nem éppen a humorukról híres német filmekben még biztos nem láttunk. A főszerepekben feltűnő Peter Simonischek és Sandra Hüller között jól működik a kémia, játékuk egyaránt hibátlan. Utóbbi néha feszengve, néha Buster Keaton-i faarccal tűri a megpróbáltatásokat, de lefojtottsága ellenére egy pillanatra sem válik egyhangúvá alakítása. Üde színfoltot jelent még Ingrid Bișu is a rendkívül lelkes és készséges asszisztensként, akinek megfelelési kényszere nem egyszer torkollik komikus szituációkba.
A Toni Erdmann igazán fényes renoméval érkezett a mozikba. Hogy csak néhány fontos mérföldkövet említsünk eddigi pályafutásából: Cannes-ban megkapta a nemzetközi kritikusok Fipresci-díját, majd az év filmjének is megválasztották San Sebastianban, ezen kívül a Lux-díj idei finalistái közé jutott, valamint Németország Oscar-nevezettje is lett. De szakmai rajongás ide vagy oda, mégsem tipikusan az a film, ami tömegverekedéseket produkálna a pénztáraknál. Nem igazán vígjáték, bármennyire is szeretik így emlegetni, sokkal inkább egy hosszúra nyúlt meditáció az emberi kapcsolatok komplexitásáról, generációs különbségekről, meg arról, hogy mindenkit a hülyeségével együtt kell szeretni. Néha kiöregedett pornóproducernek öltözve, néha szőrös bolgár szelleműző jelmezben, néha pedig azért, mert a családi kötelékek minden csörte ellenére is megbonthatatlanok.
Toni Erdmann, 2016. Írta és rendezte: Maren Ade. Szereplők: Peter Simonischek, Sandra Hüller, Hadewych Minis, Lucy Russell, Ingrid Bișu. Forgalmazza: Cirko Film.
