Ahogy az Andrássy útról az autók szürke sorában elhajtottunk a sivár Hősök tere és a Műcsarnok között, képként láttam kimerevedni az ablak formátlan keretében, ahogy egy fiú és egy lány a szelfibotra tűzött telefon felé fordulnak nevetve, s némiképpen mocorognak a megfelelő póz eltalálásához, ami annál is inkább nehéznek ígérkezett, hogy a fiú egy szuper-teleobjektívvel felszerelt fényképezőgéppel nézett a másik kamera szemébe, miközben esernyővel védenie is kellett a teljes kompozíciót. Hogy ők valaha is megnézik-e majd a telefon által készített fotót az exponálás pillanata után, nem tudom, én viszont egy ideig még őrizni fogom az esőben csillogó mechanikus és fiziológiai szemek összevillanását. Az önarcképkészítés technikai apparátusokra való ráutaltsága, bár fizikai és kognitív korlátainkra figyelmeztet, elsősorban az önreprezentáció invencióit és lehetőségeit engedi megpillantani, s mindeközben emléket állít az adott társadalmi közeg (anyagi) kultúrájának.
A Berény Róbertről készült fotó zavarba ejtő módon kombinálja az önarckép műfajait az inkább csak látszólag hanyag képi kompozícióval, ahogyan a festő alakja szinte kiszorul a teleobjektív teréből, s a tekintetet a tükörképre és/vagy a festő által éppen festett önarcképre irányítja. A teleobjektív kissé alulról és jobbról pillant a műtermi jelenetre, így a festő arca még csak profilból sem látható, az arc vonásai azonban a tükörnek köszönhetően jól kivehetők, innen válik pontosan felismerhetővé, hogy a művész a készülő önarcképét figyeli – számunkra mindezt azonban a tükörkép teszi világossá. Az önarckép azonban a festőre néz, így a három, különböző mértékben látható arc között egy sajátos háromszög rajzolódik ki: a festő és az önarckép tekintete egymásba fúródik, a tükörkép viszont egyfajta kívülállóként tekint a festményre, tekintetük nem találkozik: kívülállósága, körbekeretezettsége a mi képen kívüli megfigyelésünket is tükrözi, négyszögesítve a szemlélődés belső, képi háromszögét. Nem egyszerűsít azonban a képleten a festő és a megfestett viszonya sem: Berény ugyanis nem a tükörképét szemléli a festményben, hanem sajátos alakmását, amennyiben az önarckép festője is a jobb kezében tartja az ecsetet, amint azt a munkálkodó festő is teszi, azonban az ő jobb kezét csak a festményen (és a vászonra felvitt festék metonimikusságában) pillanthatjuk meg, illetve a tükörképen, ami a festmény tükörképévé is válik egyúttal. A tükröződések, a lenyomatok, az önszemlélés és az önértelmezés szétszóródó, egymást egyszerre erősítő és romboló játékában megképződhet az önábrázolás lehetetlenségének belátása is. Ugyanakkor a festőköpenybe bújt művész, aki az önarcképén is megőrzi ezt az első pillantásra cseppet sem fenséges viseletet, mintha a köpeny attribútuma által ajánlatot tenne arra, hogy az önarcképre vagy egyáltalán önmagunk szemlélésére mint folyamatos feladatra, munkálkodásra tekintsünk.
Innen, a műtermi jelenet összetettségéből nézek vissza a Hősök tere szelfijére, ami ettől kezdve elsősorban egy érzelmes jelenet kedves emlékeként, semmint az önreprezentáció megrendítően bonyolult konstellációjaként érthető meg.
Borítófotó: Today
