Úgy kezdődik, hogy madártávlatból látjuk a Copacabana napsütötte homokját, a színes napernyők gombamód nőttek ki a parton. Ez Fernanda Torres első regényének, illetve a mű magyar fordításának borítója, ahol már rögtön egyfajta feloldhatatlan diszkrepanciával kell számolnunk. Hiszen a napernyők fölött nem az azúrkék ég magasodik, hanem egy meglehetősen rövid, de csupa nagybetűvel szedett szó: Vég.
A fent jelzett feszültség pedig végigvonul a kötet egészén. Ugyanis kénytelenek vagyunk úgy olvasni minden egyes szereplő történetét, hogy a fejezetet kezdő oldalon nem csupán nevüket, de születésük és elhalálozásuk dátumát is megtudjuk. Öt riói barát – Álvaro, Sílvio, Ribeiro, Neto és Ciro – monológjai követik egymást a nevük által fémjelzett fejezetekben. Retrospektív, a halál előtt lepergő filmkockák toposzait megjelenítő elbeszélések ezek: az értelemkeresés, önvád, szorongás, bűntudat, dac, kétségbeesés, düh, lázadás és beletörődés egyes szám első személyben elbeszélt groteszk koktéljai. Merőben különböző, mégis újra és újra összefonódó életutakkal, ugyanakkor nagyon hasonló – néhol soviniszta és macsó, máshol hedonista és patetikus – elbeszélésmódokkal, retorikákkal találkozhatunk.
Egyfelől akár atipikusnak is nevezhetnénk az elsődleges elbeszélők kiválasztásának módját, hiszen Fernanda Torres nem hajlandó ráerősíteni arra a sztereotípiára, hogy a Cukorsüveg-hegy árnyékában kizárólag Rolexet viselő, Ferrarival furikázó milliárdosok és a favellák bádogviskóiban nyomorgó nincstelenek élnének egymás mellett, illetve egymástól elzártan. Másfelől azonban igencsak tipizáltak ezek a férfialakok, hiszen tragikus monológjaik, illetve az általuk megjelenített életutak nagy mértékben különböznek egymástól, végletesen kontrasztosak.
Álvaro történetével kezdünk, aki a hivatalnokok szürke életet éli. Gyáva, megalkuvó és impotens, akit még az sem érdekel különösebben, hogy a felesége megcsalja, még örül is, hogy ezentúl egyedül fog élni. Ezután Sílvio története következik, aki a hedonizmus és a nihil prófétája, Normát is csak azért vette el, mert mindig is különösen vonzódott a tiszta és szűzies lányokhoz, viszont ez sem tart sokáig. Hamar elválik a feleségétől: „A keresztény szenvedést elküldtem a fenébe, és visszaállítottam az ókori Római Birodalom glóriáját” (73.). Mélységesen megveti a barátait „akik nem ismerik az erkölcstelenség gyönyörét”. 73 évesen, az utcán leli halálát, útban két prostituálthoz, a zsebében több gramm kokainnal.
A következő Ribeiro, az örök agglegény, aki egész életében barátja, Ciro feleségébe volt szerelmes. Ő a riói strand örökifjú úszómestere, aki a plátói szerelem beteljesülhetetlenségének tudatában szintén az érzéki örömök rabja lesz, és valószínűsíthetően a zugárusoktól beszerzett Viagra túladagolásának következtében kap szívrohamot zuhanyzás közben. Neto, a baráti társaság egyetlen mulatt tagja testesíti meg a nyugodt, konzervatív, polgári társadalomba való betagozódás, illetve az arra való – sorozatos áldozathozataloktól sem mentes – törekvés mintapéldáját. „Valahányszor azzal végződött egy-egy vidámabb buli, hogy megjelent a rendőrség, Netót mindig bevitték az őrsre. A rejtett rasszizmus arra késztette, hogy makulátlan életet éljen. Korán nősült, korán lett apa, korán halt meg.” (135.) Végül pedig Ciro lesz az, aki a dél-amerikai macsó prototípusát testesíti meg, akibe egy csapásra beleszeretnek a nők, és akinek hűtlensége, hiánya miatt felesége, Ruth mély apátiába esik, örök életére bezárkózik a saját lakásába. „Ciro maga volt a bujaság, a szépség, az irracionalitás, a szűzies szerelem, a kamaszkor, az alfahím. […] Ciro valóságos isten volt hármójuk számára. Egy kibaszott jóképű isten, de selejtes is, hiszen halandó.” (158.)
A harmadik monológ környékén már feléledhet bennünk a gyanú, hogy itt egy igencsak különös elbeszéléstechnikával van dolgunk. Az első lépés minden szereplőnél az, hogy belehallgathatunk a haláluk napján születő monológjukba, ahol vegyesen találunk visszaemlékezés-töredékeket, illetve egy ízelítőt az aktuális nap eseményeiből, tehát tulajdonképpen abból, hogy milyen perspektívából születnek az egyes nosztalgikus futamok. Ezeknek a középosztálybeli, riói férfiaknak a monológjait minden esetben az életük fontos részét képező személyeknek – feleségeknek, utódoknak, szeretőknek vagy akár az őket temető papnak – a narrátor által elbeszélt történetfoszlányai, az elhunyttal való kapcsolatuk vázlatos bemutatásai követik. Így a barátok saját monológjaikban egymásról és saját magukról tett megjegyzései, kiegészülve egyes szám harmadik személyű közbevetésekkel, egyszerre építik és rombolják a fent tárgyalt tipológiát, sztereotípiákat.
Ebből a szempontból nem elhanyagolható az sem, hogy minden egyes emberi életút, illetve élettípus csupán a halál felől válik értelmezhetővé, ugyanakkor stigmatizálhatóvá is. Az a színes, groteszk kavalkád, ami már-már hihetetlen, szürreális módon hoz egymáshoz közel ennyire különböző élettörténeteket, egyszerre tűnik mélységesen emberinek és igaznak, illetve hazugnak és mesterkéltnek. „Hallotta Carlos szavait, szép beszéd volt, de sokkolta a jelenlévők természetessége. A halálban nincs semmi természetes.” (118.)
Ezt a diszkrepanciát, természetellenességet pedig végig fenntartja Fernanda Torres. Nem válik összeférhetetlenné például az a jelent, amikor Ciro jövendőbeli feleségének találkozásuk estéjén szerenádod ad – majd egymásnak esnek a liftben anélkül, hogy tudnák a másik nevét –, azzal, hogy évtizedekkel később a férfit csontsoványan, végstádiumú vastagbélrákos betegként látjuk viszont, ahogy egy fiatal nővérnek egyszerre könyörög a szexuális örömszerzésért és a halálos adag morfiumért.
A szerző tehát véleményem szerint tudatosan használja a szappanoperákból ismerős, érzelmileg túlfűtött, tragédiákkal, elválásokkal és nagy egymásra találásokkal fűszerezett magánéleti drámákat. Sőt, direkt módon még csak meg sem kérdőjelezi létjogosultságukat, hiszen minden esetben ezek a pillanatok lesznek azok, amelyeket a halál felől érdemes lesz elbeszélni. És ez még akkor is igaz, ha olykor az egyes szereplők saját maguk kérdőjelezik meg később az élet nagy pillanatainak igazságát, valódiságát. A halálról való beszéd így válik minden egyes esetben az életről való abszurd közhelyhalmazzá.
Fernanda Torres tulajdonképpen megfordítja az évezredes problémát, nála nem a halál, hanem az élet lesz az, amiről nem lehet beszélni. Hiszen mit árultunk el azzal az egyes szereplők életéről, ha azt mondjuk, hogy aktakukacok, szívtiprók, nyughatatlan agglegények, tisztes családapák vagy gátlástalan hippik voltak? Pontosan az az abszurd az élettörténetekről szóló narratívákban, hogy bennük igazából csak a közhelyeknek és a sztereotípiáknak van létjogosultsága. Ahogy a kötet borítóján a Copacabana homokjába szúrt napernyők fentről pöttyökké változnak, amelyek azon a három, rettenetes betűn derengenek át, úgy alakulnak pontszerű stigmákká a valamikor egymást keresztező, eleven kapcsolathálót alkotó és végtelennek tűnő, mozgásban levő szubjektivitások is.
Fernanda Torres: Vég, Libri-JAK, Budapest, 2016.
Borítófotó: Wikifeet