Kőrösi Zoltán regénye egy új típusú apokalipszis-ábrázolásra tett kísérlet. A disztópia műfajának szokványos jeleneteit groteszk elemekkel ötvöző kötet a Kőrösi-próza alapvető kérdéseit veti fel: a rokoni kapcsolatokkal, szerelmi viszonyokkal, a kelet-közép-európai léttel összefüggő problémákkal foglalkozik.
Az elbeszélés helyszíne tipikus: Az ítéletidő – a szerző több korábbi kötetéhez hasonlóan –Budapest-regény. A számos reáliát szerepeltető történet origója a IX. kerület meghatározott pontja, ahol kezdetét veszi – kisstílűen, minden pátosztól mentesen – a provinciális világvége: „A világ véget érése az Angyal és a Mester utca sarkán kezdődött meg, egy reggelen, amikor rettenetes szarszag terjengett a házak között.” (28.) Az anekdotikus elemekből építkező bevezető e területről ad rövid leírást (a Magyarka-kötetet idézve): felvázolja az Angyal utcai „magánkéjlakok” történetét. Az elbeszélő ugyanitt fejti ki – s a zárlatban hangsúlyozottan ismétli – azt az antropomorfizáló városkoncepciót, mely egyben a regény poétikai törekvésének kifejezője: „miként a lakóinak, úgy a városoknak is van gyermekkoruk, fiatalságuk és érett koruk, s persze megvan a maguk története is, (…) azt már ne is emlegessük, hogy minden történet számtalan más történetből tapad össze, minden elmesélés máris új történetet teremt.” (6.) Kőrösi olyan kompozícióra törekszik, amely a különböző sorsok összeszövődését képes felmutatni. A regény azonban nem teljesíti be ezt a korábbi kötetekben sikeresen megvalósuló ambíciót.
A szenvedés hétköznapiságáról, „slendrián világvégéről” szóló elbeszélés kevésbé komplex, mint a 2014-es Szívlekvár esetében. A narrátor nem tekint át hosszabb időtávot: fél év csodás, kínosan nevetséges eseményeiről – életre kelő tárgyakról, čapeki repülő emberekről, a Berlin felett az ég alakjait idéző öltönyös, ballonkabátos angyalokról – ad hírt. Egy-egy rövid szöveg erejéig olvashatunk tipikus sorsokat felvillantó leírásokat – például az alkoholizmusba menekülő, csontig soványodó Dagiról vagy a lakásukat áruló, migráns gyerekeik után kitelepülő házaspárról. Az elbeszélés néhány központi karakterre fókuszál: az árván maradt Borisz és a kiskamasz gondját viselő nagybácsi közös életét, illetve Robi bácsi és a prostituált Lili szerelmét beszéli el. E szereplők nem aprólékosan kidolgozott, hiteles figurák. Borisz szülei, a névtelen, sematizált Anya és Apa az abszolút idill megtestesítője; a buja, vörös hajú Lili a kötet famme fatale-ja; a könyvtárosból transzvesztita bárénekessé lett Robi bácsi a mártír reprezentánsa. A szereplők – a máskor árnyaltabb karaktereket formáló – Kőrösi kevésbé plasztikus alakjai.
A korábbi kötetekben a magvas szentenciákat ironikusan ellenpontozó hang most halk. Az elmés reflexivitás az, amit a kissé rövidre zárt regényből leginkább hiányolhatunk. Az ítéletidőben felerősödnek a velős, csattanósnak szánt kijelentések („Ha valamiben feltétlenül bízhatunk, az a véletlen, másképp mondva, a véletlen az egyetlen bizonyosság” [7.]); intertextusokon alapuló lózungok („Semmi nem könnyű, csak elviselhetetlen. Még a lét könnyűsége sem könnyű, hanem kibírhatatlan.” [143.]). Ugyanakkor a szöveg vitathatatlan erénye, hogy a névtelen szereplők üres közhelyeivel, sztereotip szólamaival (pl. a „magyar ember szívós, szorgalmas” természetéről, „csavaros észjárásáról” [206.]) több diskurzus konfliktusát képes felmutatni. A regény maró gúnnyal szól az „erősen megtépázott hírnevű” elektronikus médiáról és a mindenkori politikai szofizmusról. Kőrösi írása – implicit módon is – bírál.
Az ítéletidő jól definiált gondolati tartalmat példáz. Az elbeszélő már a felütésben meghatározza a mondanivalót: „a tanulság maradt itt velünk, hogy a tudatlanságban nincsen szépség, és hogy az emlékezet semmit nem segít és semmit nem könnyít” (5.); „Meg az, hogy mindenkinek megvan a maga története, ami másokhoz beszél, még akkor is, ha ők maguk nem tudnak róla.” (6.) E tételek nem olvashatóak ki egyértelműen a szöveg egészéből, más konklúzióhoz jutunk. A fikció szerint az apokalipszis Borisz szüleinek hirtelen halálával veszi kezdetét, s a világ végül az önazonosságát feláldozó Robi bácsi halálával zökken helyére. A regény zárlata a jól ismert madáchi szituációt ismétli: a végnapokat látott Lili gyermeket vár. A regény fő állítása, hogy egy élet sem nyomtalan parány: „minden egyes ember végével vége van egy világnak is, és minden egyes ember születésével jön egy újabb világ.” (102.) Ez a végkövetkeztetés pedig – tekintve a posztumusz kötet megjelenésének körülményeit, melyektől az olvasás folyamán nehéz elvonatkoztatni – igen megrázó zárlata az életműnek.
Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő, Jelenkor, Budapest, 2016.
Borítófotó: Kőrösi Zoltán honlapja
