Grecsó Krisztián a Debreceni Irodalmi Napok visszajáró vendégeként a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban mutatta be legújabb, Jelmezbál című regényét. A hirtelen érkező vagy el sem jövő sikerről, családtörténetekről és az emlékeket megszépítő messzeségről szóló beszélgetésben az író partnere Herczeg Ákos volt.
A Debreceni Irodalmi Napok programjai idén a siker köré szerveződve gyűjtötték egybe az irodalom és társművészetek kedvelőit. A program sikerére egyértelmű garancia volt, hogy egyetlen szék sem maradt üresen, sőt voltak, akik állva vettek részt a rendezvényen. A moderátor erre reflektálva meg is jegyezte, hogy mi a siker, ha nem egy teltházas könyvbemutató. Ahogy a programsorozatból ez világossá válhatott, a fogalom nem ok nélkül merül fel az irodalom vonatkozásában is: a sikerben az esztétikai és gazdasági szempontok nem mindig simíthatóak össze, elég csak a „sikerkönyv” vagy bestseller gyanús fogalmára gondolni.
Az első kérdés is arra vonatkozott, mennyire van tétje a sikernek irodalmi vonatkozásban. Grecsó Krisztián először pályája indulásáról kezdett beszélni, első két verseskötete, a Vízjelek a honvágyról és az Angyalkacsinálás hat év alatt jelent meg, de kiadói szempontból bukás lett. Ám e bukás nélkül talán sose derülhetett volna ki, honnan is örökölhette írói vénáját: amikor nagymamájának megmutatta első verseskötetét, ő is elővette saját, korábban írt irományait és megmutatta azokat unokájának. „Ha a fiú tehetsége öröklődni tudott, lehet, hogy ez neki is köszönhető”, állt elő a nem különösebben alátámasztható, de nem is cáfolható következtetés. Grecsó későbbi regényében, a Mellettem elférszben sok idézet található a nagymamától, aki költeményei miatt híressé is vált a szegvári telepen. Mint mondta, az írói pálya eleje a legtöbb esetben egy megelőlegezett bizalom, de két esetben alakulhat rosszul is a helyzet: ha a siker hirtelen jön, vagy ha egyáltalán nem is következik be.
A Pletykaanyunál az előbbi eset történt, viszont a regény botrányszerű nyilvánosságot kapott. Az Isten hozott megszületéséhez pedig egy atyai pofon kellett a regény szerkesztőjétől, hiszen a szöveg sokáig csak az író fejében volt meg, ez pedig ugye egyet jelent azzal, hogy még egy sort sem sikerült papírra vetnie. A túlhajszoltságra terelődött ezután a beszélgetés: vajon meglátszik-e az írásműveken, ha az író többet utazik, mint amennyit ír, jelenthet-e veszélyt a siker a befutott író számára is. A szerző ebben a tekintetben a slam poetry fiatal művelőit félti főleg, hiszen a látszattal ellentétben ez nem egy új műfaj, ráadásul a színészethez jóval közelebb áll, mint az irodalomhoz. Az egészséges egyensúlyt segít fenntartani, ha az adott mű végeztével egy másfajta területen kezd el tevékenykedni, hiszen elmondása szerint nincsen lelkiereje azonnal egy új regény írásába kezdeni, miután befejezte az előzőt. A Megyek utánad megírása után a színház felé fordult, ekkor írta a Pál utcai fiúk színpadi adaptációját a Vígszínház számára.
Ezen a szálon továbbhaladva, a Rájátszás-produkciót is megemlítve, a következő kérdés a sokféle tevékenység és az írás egymásra hatására vonatkozott. Grecsó Krisztián elmondása szerint a színház van rá a legnagyobb hatással. Egyik hősét, Móricz Zsigmondot idézte fel, aki „azért nőzött, mert női karaktereket nem tudott kitalálni”. A moderátor vette át ismét a szót, egy interjút idézett fel, amelyben szó esett a Tánciskola című regény kedvezőtlen fogadtatásáról és annak negatív hatásáról az írói brand alakulását tekintve. Grecsó szerint azonban a sikerre nincsen recept, nem tanítható úgy, mint egy szakma. Elmondta, hogy szerencsére egyre több öntudatos olvasóval találkozik, aki egyenrangúnak tekinti magát a szöveggel, és nem elég neki az, amit a média sugároz. Az író követi a visszajelzéseket, érdekli a laikus olvasói vélemény is, amely sokszor többet ad, mint ami a felszínen látható. Egy színházi metaforával élve utalt arra, hogy az olvasók rosszul fogadják az engedményeket, hiszen egy társulat sem nézheti mindig a tavalyi évad sikerét, mert a nézők előbb-utóbb ráunnának.
A tükörhelyzetek, a saját élet mérlegre tétele a fontos, nem a szembehelyezkedés az olvasóval. A kapcsolattartás sem mellékes a siker szempontjából, a nyugatosoknál például egy könyv akkor élt, ha volt olvasója. Természetesen vannak megközelíthetetlen alkotók, ide sorolta Bodor Ádámot, Nádas Pétert és Krasznahorkai Lászlót, akiknek a megjelenésében is van valami áthidalhatatlan távolságtartás. Parti Nagy Lajost idézve elmondta, a legfontosabb, hogy ha valamit felolvasunk, akkor vegyük komolyan, ezért hálás dolog, ha az irodalom színházi közegbe kerül. Ezzel kapcsolatban említette meg ismét a Rájátszást és a testvérével, Grecsó Zoltánnal közös, Mellettünk című produkciót, amely Debrecenben is látható volt. „Mi volt az eddigi legnagyobb elismerés?” – merült fel a kérdés ezt követően. A szerző számára ez a Mellettem elférszhez kötődik. Addig az olvasók csak reflexiókat írtak a könyvekről, utána viszont magukról kezdtek el írni, saját családi élettörténeteket. Egy mélyen emberi dolog indult el, és ez is volt a cél.
A könyvbemutató második felében a Jelmezbál került a középpontba, amelynek alcíme Egy családregény mozaikjai, és különböző nézőpontú családtörténeti elemek szétszedéséből-összerakásából áll egybe fokozatosan az olvasó szeme láttára – már aki nem novelláskötetként tekint rá, ami szintén érvényes olvasat lehet. Grecsó korábban a Mellettem elférsz után annyit mesélt a családjáról, hogy szinte már számára is elmosódott a határ valóság és fikció között. Egy megtalált családi mappa és egy leszerelési papír döbbentette rá, mennyire nem ismeri családját, és ez a mozaikosság ihlette a Jelmezbál szerkezetét, amiben a család női tagjai kerültek előtérbe. Ugyanarról az eseményről számos teljesen különböző történet mesélődhet el, ahogy az életünkben is az idő előrehaladásával érthetjük meg igazán a korban hozzánk közel állók motivációit.
A Jelmezbálban rengeteg a nyitva hagyott kérdés, de ez szándékosan történt így, sok a rejtély, a szereplők átlátásához azonban nem elég csak egyszer elolvasni a regényt, habár a történetek önmagukban is megállják a helyüket. A történet fő helyszíne a korábbi regényekhez hasonlóan ismét a Viharsarok, amelynek közösségi mítoszai jóval nehezebbek a valós súlyuknál, és nem a valóság megőrzése az elsődleges, hanem az emlékezés. A családi történeteket sem a csattanók miatt, hanem az emlékezés miatt tartjuk meg, az, hogy igazak-e vagy sem, másodlagos. A nagyapáról elmesélt történetben a rossz budapesti élmény és az idegenség érzése eltörpül a férfi szépen megőrzött emléke mellett.
A moderátor következő kérdése a Jelmezbál szereplőire vonatkozott, hiszen elesett, az életben megakadt, gyászoló, beteg vagy elvált karaktereket vonultat fel a regény, ám a szerző szerint ez a fajta értékvesztettség csak látszólagos, hiszen a szereplők nagy része boldog, hiszen küzdenek, mennek, a felszínen tudnak maradni. A magyar ember sikere nem hollywoodi siker, már a nem feladás is sikernek számít. A családi történetekben előforduló, azokból generálódó sértettség, szorongás esetében az elengedés mindig nehéz, de „a család az egyetlen tér, ahol a megbocsáthatatlan is megbocsátható”.
A bemutató végéhez lassan elérkezve egy részletet hallhattunk a regényből, majd a – részben a jövőre vonatkozó – záró kérdés következett: hogy vajon merre, miben mozdult el az elmúlt bő tíz év során, hogy hol tart most a Grecsó-próza. Az író válasza erre az volt, hogy most már mer egyszerű lenni, már nem akarja megmutatni, hogy tud írni. Ez a nem-megmutatás, ez az egyszerűség azonban nagyszerű dolog, és erről mindenki megbizonyosodhatott, aki részt vett a Jelmezbál bemutatóján.
Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2016. november 16.
A fotókat C. Kiss Ilona készítette.
