(A címben [a legenda szerint] egy Flaubert-idézet található.) A 19. századra vonatkozó tudásom meghatározó része természetesen a regényekből származik, ahogyan Emma Bovaryé is, mondjuk az, hogy én a következő században születtem, kifejezetten kedvez életben maradásomnak. Emma képzeletét a képek is fogva tartják: zárdai neveltetésének előestéjén a fogadóban megkopott festett tányérokról fogyasztják édesapjával a vacsorát, amelyek La Vallière kisasszony történetét ábrázolják (aki, miután XIV. Lajos szeretőjeként, öt közös gyermekük anyjaként kegyvesztett lett az udvarban, zárdába vonult, ahol haláláig még harminchat évet élt – Flaubert keserű iróniája itt is páratlan). A titokban olvasott regényekben Emma remegve fújja félre a metszeteket védő selyempapírokat, hogy azután a végtelenségig ábrándozhasson a megmutatkozó képeken, epekedő férfiak, levelet olvasó nők, úszkáló hattyúk szerepeibe mélyedve. Charles Bovary azonban már érzi az új idők szelét, megkéri Léont, az Emmába titokban szerelmes segédjegyzőt, hogy „érdeklődjék Rouenban, mi lehet az ára egy szép Daguerre-fényképnek; feleségének szánta ezt az érzelmes meglepetést, ezt a gyengéd figyelmet, saját képmását, frakkban.” (II. rész, 6. fejezet, ford. Gyergyai Albert.) Persze, mint tudjuk, ez sem elegendő az életben maradáshoz, ugyanakkor a Bovaryknak köszönhetően a korabeli képhasználati szokásokba is bepillantást nyerünk.
Irodalom, festészet és fotográfia kapcsolatának (szükségképpen) a 19. század második fele a hőskora. A festészet szépen lassan elengedi az emberi világ hagyományos, mimetikus reprezentációjának módszereit, a fotográfia ugyanakkor még egy jó ideig ragaszkodik a festészet képalkotó módszeréhez a modell beállításával, a képi narrációval és a tér elrendezésével. A lassúság és a gyorsaság még nem egyértelműen az egyiké vagy a másiké, de a pillanat megragadása mintha mindkettejüket foglalkoztatná. Ráadásul az önarckép műfajában is szívesen alkotó festőkről portré készül a fotóműteremben is, az írók pedig egyértelműen egyre kevésbé ülnek modellt a festőknek (Zola szerencsére igen: Édouard Manet portréján az író olvas, miközben a festő nemcsak őt, hanem az Olympia vázlatrajzát is a vászonra festi).
További képzelgésekre, ábrándozásokra, történetszövésekre ad lehetőséget Edgar Degas portréja, amelyet a Manet-házaspárról készített 1869-ben. Pontosabb inkább jelenetről vagy enteriőrről beszélni, ugyanis a képen a kanapén heverésző, jobb térdét a könyöke alá húzó bambuló Manet-t látjuk egyértelműen a leskelődés perspektívájából, előtte a felesége ül, azonban a kép jobb sávja hiányzik: csak a korabeli visszaemlékezésekből tudható, hogy Degas Manet asszonyt zongorázás közben festette le. A kép odaajándékozása utáni látogatáskor Degas-nak arra kellett ugyanis rádöbbennie, hogy Manet letépte a kép szélét, így Degas dühében hazavitte a megrongált vásznat, amit végül nem javított ki, azonban élete végégig megőrizte. A bosszú alanya, tárgya és motivációja nem egészen világos, a történések számos variációban létrehozhatók, a kép üres helyét ugyanakkor én egyszerűen egy ajtónyílássá alakítom, amellyel naivan eltüntetem a festményen ejtett sebet, holott tudom, milyen veszélyesek a képekből sután szőtt álmok.
Borítókép: Edgar Degas, Édouard Manet és Madame Manet, 1869.
