A rádiómban esik
„Dead God, come tonight”, búgja az énekes a fellépés végén könyörgő hangon a mikrofonba. Éjszakáról éjszakára a színpadon áll az egykori külvárosi bordélyház pincéjében. Ő a bohóc, akit senki sem akar látni, a pizza, amit senki sem rendelt. Fázni kezd, amint kikapcsolnak a fényszórók – voltaképpen csak egy fényszóró van, és az utolsó dal legutolsó hangja után azt is minden egyes alkalommal megbízhatóan letekeri a világosító, onnantól kezdve nincs többé fényszóró. Amíg az italát (legtöbbször boros kólát, olykor aperolfröccsöt) felhajtja a bárban, ez a gázsija részét képezi, már senki sem ismeri fel, és senki sem beszél a hakniról. Egyszer, egyetlen egyszer, hosszú idővel ezelőtt megszólította egy nő (fiatal volt, és amennyire a sötétben meg tudta ítélni, csinos), és megkérdezte, mit ért az alatt, hogy „halott Isten”. Erre hirtelen semmit sem tudott válaszolni, elgondolkodott, körbefordult a bárszékén, „azt csak úgy mondják”, pedig akkor már rég nem volt ott a nő, már a lengőajtó sem mozgott utána. Azóta a fellépések után minden este itt ül egy ideig, tekintetével a nőt keresi, keres, aztán int a pultosnak (aki tudja, hogy az itala fizetve van), és elbattyog a villamos felé.
Itt fekszem, és száz fűszál fölött repülök, de még sok van hátra, amíg megjön a kukásember, és mindenkit felébreszt.
Azt kívánom, kora hajnalban engem is a belső udvaron keresztültolt szemetesek zötyögése, zakatolása és zörgése tépjen ki az álomból.
Pedig igazából megvetem azokat az embereket, akik jól alszanak, akik nem tudják, mi is az, várni a kukásra. Hiszen nekik nincsenek gondolataik, amiket érdemes végiggondolni, nincsenek gondjaik, amik elkísérik őket az ágyba és versenyt futnak a fejükben, nincsen senkijük, aki felsebzi magát az élükön, mert az ő éleik bársonyból vannak, hozzájuk oda lehet simulni, hozzájuk nem kell bukósisak, ők mindennel egyetértenek.
Hogy lehet mindennel egyetérteni? Hogyhogy nem akar bemutatni az egész világnak? – ezt kérdezem magamtól, és az udvar felé fülelek.
Nyoma sincs a kukásembernek, talán elfeledkezett rólam.
Iskoláskori legjobb barátomat több mint két évtized után – ami alatt teljesen elvesztettük egymást szem elől, olyannyira, hogy végül már nem is tudtuk, hol tartózkodik a másikunk – váratlanul egy kis, észak-olaszországi festőgalériában láttam viszont.
Éppen egy impresszionista napfelkeltét bámultam, és nem észleltem semmit magam körül, amikor egyszer csak éreztem, hogy hátulról két kéz markol a bordáimba, aztán valaki hangosan és röviden „bú!”-t kiáltott, amit egy ördögi, ám szívből jövő nevetés követett.
Bár azonnal, még mielőtt megfordultam volna, megismertem az iskoláskori barátomat, és ugyan örültem annak, hogy ilyen váratlanul rátaláltam, annyira felidegesített, hogy már megint megijesztett – mint ahogyan azt padtársamként éveken keresztül tette, pedig pontosan tudta, ki nem állhatom –, hogy megfordultam, és ököllel a mosolytól és kárörömtől eltorzult arcába vágtam, aztán szó nélkül elsétáltam mellette, és elhagytam a múzeumot.
Azóta nem láttuk egymást.
Van egy ország, ahol tilos 4,2 percnél hosszabban trombitálni, és ahol egy ilyen vétségért az ember rács mögött találhatja magát. Az elképzelhető legborzalmasabb hangszer azonban mégsem a trombita, hanem a csembaló, ami egy zeneiskolai zongora és egy elhangolt gitár szerelemgyereke. Ezt mindenki belátja, aki valaha megpróbált legalább a szünetig kitartani egy csembalókoncerten. Mindenesetre azokat az embereket, akik Richard Wagnert játszanak csembalón, tényleg börtönbe kéne küldeni.
Néha, miután összeveszünk, gyűlölöm, és azt kérdem magamtól, hogy bírok kitartani mellette? – pedig ezt teszem állhatatosan, bár a tanártekintetével, okostojás orrával és tudálékos szájával rendreutasít. Aztán amikor megint egymással szemben ülünk a vonaton, és együtt utazunk a következő városunkba, a következő balhé felé, és látom, ahogy elmélyül egy magazin üzleti hasábjaiban vagy egy verseskötetben, akkor ismét tudom, hogy mi az, ami idáig egymás kölcsönös eltörlésétől, egymás fejének levágásától és az orr-alá-csili dörzsöléstől visszatartott minket.
Mostanában arról beszélnek a szakértők, hogy az iskolában össze kéne kapcsolni a szexuális felvilágosítást a korai katonai neveléssel. Az ellentábort neves pszichológusok képezik, mert szerintük ez károsodást okozhatna freudi értelemben, és a diáklányokon és -fiúkon keresztül sokszorosan elősegítené egy fallocentrikus világkép berögzülését. Egyelőre nem dőlt el, melyik oldalnak van igaza.
Svédország olyan, mint Anglia, csak más, olyanabb, mint Dánia.
Ma már tudom, hogy ami közénk állt, az mindig az volt, hogy te egyszerűen nem tartottad viccesnek, ha egy videóban egy biciklis felcserélte az első és a hátsó féket, átrepült a kormányon és eltűnt egy szemetesben, hogy kicsivel később kidugja banánhéjjal és konzervdobozokkal teleaggatott fejét és hitetlenkedve körbepillantson. Erre te elcsodálkoztál, hogy ott miért nem szelektív a hulladékgyűjtés. Amikor egy kisgyerek a kerti hintán annyira lelkesen lökte magát, hogy ültéből egyenesen a bodzabokorba lendült, te arra sem voltál képes, hogy a káröröm csíráját odavarázsold a szád és szemed sarkába, pedig én kétrét görnyedtem a röhögéstől, és máris mohón kattintottam egy kapcsolódó balesetvideó linkjére.
Fordította: Molnár T. Eszter
A fotókat a szerző készítette.
