Egyre nehezebb elkezdeni egy újabb Marvel-film értékelését, hiszen rendre abba a kérdésbe ütközök, hogy milyen kontextusban értékelhető egy ilyen film. Ez azért aktuális probléma minden egyes megjelenésnél, mert maga a Marvel-film kifejezés lassan már nem csak egy mozifilmsorozatot fed le, hanem minden egyes újabb taggal egy önálló műfaj létjogosultságát bizonyítja.
Érdemes-e még a klasszikus blockbusterek vonalán értékelni az adott mozit, esetünkben a Doctor Strange-et, vagy inkább vizsgáljuk azt, hogy a saját Marvel-filmes műfaji határain belül mennyire kreatívan nyúl az igen komolyan betartott szabályokhoz és előírásokhoz? Mint ismeretes, a Marvel-Disney páros igen rövid gyeplőn tartja a filmkészítőket, ami egyfajta minőségbiztosításnak is felfogható, viszont valamennyire muszáj új irányokba is lépni, hiszen a nézők igenis rá fognak unni egy újabb, kottára ugyanolyan filmre, amiben a főszereplő köpenyének színe az egyetlen változás. Innentől kezdve pedig egy finom kötéltáncról beszélünk: mi az az eredetiség, amit még enged a stúdió az alkotóknak, hol húzza meg a határt a fennmaradás érdekében szükséges innováció és a karaktergyilkos(nak vélt) elhajlás és elidegenítés között.
A Doctor Strange esetében azért is volt égetően érdekes ez a kérdés, mert tudvalevő, hogy a jó Stephen Strange kiemelten fontos szerepet tölt be a filmsorozat aktuális fázisában. A Marvel-filmek fázisokba csoportosulnak, amik a nagy történeti ívek alá beterelt filmeket jelentik. Az első fázis a 2008-as Vasemberrel kezdődött, és megalapozta a Bosszúállók markáns kvázivezetőjét, akinek a népszerűsége a rajongók körében azóta sem csökkent, és négy évvel később, az első Bosszúállók-filmmel zárult. Az első fázis íve a csapatösszeállítás volt, csak a Marvel nem egy blockbuster első egy óráját szánta a dologra, hanem öt filmet, a csúcsponton pedig a kosztümös barátaink legyőzték a nagy fenyegetést. A második fázis a mélyítésről és az új Bosszúállók felépítéséről szólt, és végül a régi csapat szétesésére futott ki (maga a szétesés végül a harmadik fázis első mozijában, a Polgárháborúban történt meg), most pedig, a harmadik fázis második filmje egy olyan karaktert tesz fel a térképre, aki a film végére, fontosságát tekintve érezhetően vasemberi magasságokba emelkedik.
A kitüntetett szerep a film elejétől kezdve nyilvánvaló, hiszen páratlanul alaposan bemutatják nekünk Strange karakterét, az őt ért traumát, majd az igazi gyógyulása előtti kudarcait. Strange kezdetben arrogáns és cinikus, vérprofi sebész, mígnem egy saját hibából elszenvedett baleset következtében kicsúszik a lába alól a talaj. Végül Nepálban talál megoldást a problémáira, ahol megismerkedik olyan misztikus dolgokkal, amikről addig álmodni sem mert. Az alapozás hosszú, de korántsem fárasztó. Az már önmagában bámulatos, hogy minden jelenet mutat és tart valahová: nincsenek értelmetlen részek, minden párbeszéd, beállítás és brutálisan bemutatott baleset azt segíti elő, hogy behatóan megismerjük Strange-et, és a maga arroganciájával végül egy szerethető karakter forrjon ki belőle.
Ezen túl a történet a megszokott vonalon mozog, bár ahol tudtak, tettek bele csavarokat. Ez a harcoknál különösen tetten érhető, ahol a készítők érezhették, mennyire kevés lenne megint valami kétkezes tusakodást ellőni egy random látványos helyen, ezért inkább elkezdtek játszani a térrel és az idővel. Üdítő volt látni, hogy megpróbáltak elvonatkoztatni attól, hogy a könnyű utat választva sztereotípiákból építsék fel a világot, ezért érthetetlen számomra a filmet érő whitewashing kritika: úgy tűnik, sokan egyenesen rasszistának tartják, hogy a Yoda-karakter Ősvarázslót (Ancient One) egy európai színész, az ezerarcú Tilda Swinton kapta meg, nyilvánvalóan jobb lett volna egy hosszú, ősz hajú és szakállú japán/kínai/tibeti sztereotip figura helyette. A Marvel világa sokszínű, Strange-é is az, ezért teljesen belefér a filmbe, hogy nem hagyatkoznak az ázsiaiakra, hiszen ugyan a helyszín Nepál, a történet (konkrétan és elvont értelemben is) globális.
A csavarokról beszélve még ki kell emelnem az aktuális nagy fenyegetés, Dormammu legyőzését, mert ötletes, okos és nem fárasztó. Lélekben előre felkészítettem magam, hogy az utolsó fél óra az ellene vívott látványos küzdelemről fog szólni… De szerencsére az írók nem ilyen egyszerűen intézték el a dolgot.
Visszatérve a szereplőkre, a Marvel megint erőset gurított a Doctor Strange gárdájával: itt van az abszolút szupersztár Benedict Cumberbatch, aki azért nem arról híres, hogy blockbusterekben bohóckodik, aztán őt képezi Tilda Swinton, a főgonosz ezúttal Mads Mikkelsen (kiváló, de szigorúan csak angolul!), míg a mellékszerepekben Chiwetel Ejiofor, Rachel McAdams és Benedict Wong tűnik fel. Cumberbatch helyzete nyilván nem volt egyszerű, de olyan természetességgel hozza Strange-et, mintha neki találták volna ki a szerepet, rendkívül látványos az átalakulása a filmben. Mads Mikkelsenre sajnos nagyon kevés idő jutott, akkor is inkább ugrál és rezzenéstelenül néz, illetve a karaktere alig lép túl a szokásos sablonokon, de azért a jelenléte mindenképpen dob a filmen, mert ahogy ő ott tud állni a főszereplővel szemben, olyan nagyon kevés van.
Egyetlen problémám volt az egész filmmel, ami sajnos néha így is rendesen hazavágta az élményt, ez pedig a Marvel-filmekre jellemző, kínosan kényszeres elviccelés. A Doctor Strange nagyon kemény dolgokkal és érzésekkel foglalkozó történet, de ebbe a legritkábban engednek minket beleereszkedni. Spoilerek nélkül: van a filmnek egy pontja, ami egyszerre gyászos és felemelő, az egyik legszebben kivitelezett a Marvel-filmek történetében, de a vágás nem enged minket sokáig időzni ebben a különleges érzésben, mert alig másfél másodperccel utána már valami vicces történik, és kizökkenünk a pillanatból. Ilyen pedig nem egyszer fordul elő a filmben. Ugyan eddig is jellemző volt ez a Marvelre, a Doctor Strange sokkal mélyebb húrokat penget meg, mint hogy ne alakuljon ki erős disszonancia a két elv között. Kedves Marvel, nem kell mindent, ami fáj, egy poénnal elütni. Néha csak engedd, hogy fájjon.
Ezzel együtt a Doctor Strange kiváló alkotás lett, ami teljesen új területet köt be a Marvel-univerzumba, hiszen az eddig a sci-fi műfaj határán egyensúlyozott, most viszont az egész kapott egy fantasy behatást. Visszakanyarodva a cikk elején felvetett kérdéshez, úgy gondolom, ez egy kiváló Marvel-film, és még úgy is megállja a helyét, ha teljesen külön kezeljük, sőt, hosszú ideje az első olyan Marvel-film, amihez nem igazán szükséges semmilyen előismeret, én mindenképpen ajánlom, mert talán valami olyat is tud mutatni, amit az ilyen típusú filmeket nem kedvelőknek a korábbi alkotások nem tudtak. Viszont az is igaz, hogy még mindig nem több, mint egy újabb Marvel-film: aki kedvelte, megint kedvelni fogja, aki meg a szemét forgatja az egész szuperhősösdire, az feltehetően továbbra is értetlenkedve csóválja majd a fejét. A köztes véleményen lévők azért tehetnek egy próbát, mert a Doctor Strange ugyan Marvel-film, de annak kétségkívül kiváló.
Doctor Strange, 2016. Rendezte: Scott Derrickson. Írta: C. Robert Cargill és Thomas Dean Donnelly. Szereplők: Benedict Cumberbatch, Tilda Swinton, Rachel McAdams, Benedict Wong, Mads Mikkelsen, Chiwetel Ejiofor. Forgalmazza: Fórum Hungary.
