Danis Tanović boszniai rendező csendben elkészítette az év egyik legfontosabb és legszórakoztatóbb filmjét, amiben a szarajevói merénylet századik évfordulója ad apropót a térség történelmi, politikai és egyúttal hétköznapi konfliktusainak újragondolására.
A lendületes tragikomédia nem próbál meg igazságot tenni a Gavrilo Princip személyét övező parázs vitában, de érzékletesen világít rá a huszadik század feldolgozatlan traumáinak mindennapjainkba is begyűrűző hatására.
Minden akkor kezdődött, amikor 1914. június 28-án egy tizenkilenc éves boszniai szerb fiatalember fegyvert rántott, és véletlenek sorozatának köszönhetően sikeresen kioltotta Ferenc Ferdinánd és felesége, Zsófia életét. Formálisan a Gavrilo Princip által elkövetett merényletet tartják az első világháborút kirobbantó tettnek, de személyének megítélése sohasem volt egységes. Egyesek szerb szabadságharcosnak és nemzeti hősnek tartják, mások csak egy nacionalista terroristának, mindenesetre a történelemkönyvekbe beírta nevét. És hiába telt el azóta több mint száz év, az esemény említése még mindig képes egymásnak ugrasztani az ellenkező álláspontot képviselő feleket – legalábbis ezt mondja filmjében Danis Tanović (Epizód egy vasgyűjtő életéből), aki a századik évforduló napjának kavalkádjába invitálja a nézőt.
Szarajevó legpatinásabb (vagy legalábbis annak tűnő) hoteljében járunk, ahol mindenki izgatottan várja az évfordulós megemlékezésre érkező EU-delegációt. A tetőteraszon már zajlik a Principet tárgyaló interjúsorozat felvétele, a gyerekkórus az esti fellépésre gyakorol, és befut egy híres francia színész is, aki (szándékai szerint) megindító beszédét gyakorolja. Utóbbit az igazgató hosszasan fárasztja a hotelben megforduló celebek névsorával, de hamar kiderül, hogy mindez csak látszat. Az épület falain belüli sürgés-forgás valójában egy csőd szélén álló intézmény utolsó kísérlete a fennmaradásra. A számlákat hónapok óta nem fizetik, az alkalmazottak pedig az ingyenmunkát megelégelvén sztrájkra készülődnek – amit éppen erre a napja időzítenek, abban a reményben, hogy az EU majd így felfigyel rájuk.
Egyetlen nap alatt, egyetlen helyszínen zajlik a cselekmény, de ahogy a filmben egy ponton el is hangzik: „mindennek több szemszöge van”. A valóságban 2014. június 28-án a város egyik felében szobrot emeltek Principnek, míg a másikban a Bécsi Filharmonikusok adták elő Haydn Kaiser kvartettjét, ami az egykori Monarchia birodalmi himnuszaként egyértelműen ellenpontozza az ünneplést. A megtörtént eseményeken és Bernard-Henri Lévy színdarabján (Európa Szálló) egyaránt alapuló Halál Szarajevóban azonban nem elsősorban erről, hanem az élhetetlen hétköznapokról tudósít. Ahogy 2014-ben még mindig az 1984-es téli olimpián lovagol az igazgató – mintegy önigazolásként –, vagy ahogy Angelina Jolie nevével próbálja eladni a kopottas étkészletet, miközben vért izzadva igyekszik rendet teremteni a katasztrofális helyzetben.
A családokat is összeugrasztó anyagi gondokról van itt szó, amikor az anya végső elkeseredésében már sztrájkolna, de a főnökéhez lojális lánya igyekszik ebben megakadályozni – nem mintha az ő helyzete rózsásabb lenne. Közben a messziről jött ember tükör előtt gyakorolja hatásos beszédét, amivel majd jól megmondja a tutit, a végtelenül nyugodt és objektív újságírónak pedig pillanatok alatt elgurul a gyógyszere egy agresszív interjúalanytól. De miközben egyre inkább elszabadul a pokol a hotelben, a rendező a humorról sem feledkezik meg, és finoman szövi bele történetébe. A számára bizonyára világégéssel felérő zűrzavart egy ponton túl sztoikus nyugalommal tűrő igazgatón, vagy a terrortámadás gyanúja miatt kiürített szálloda lakóival egy időben utcára száguldó tüntető melósokon, hiába nem szép dolog, muszáj nevetnünk. Pedig ez nem is fekete humor, csupán a helyzet olyan fokú abszurditása, amit máshogy már nem igazán lehet kezelni.
Nem csak a történetbonyolítás, de a film szimbolikája és technikai megoldásai is figyelemreméltóak. Tanović fentről lefelé haladva építi fel a szereplők közti hierarchiát: a tetőteraszon folyó intellektuális beszélgetésektől az elnöki lakosztályban ejtőző burzsoá színészen, valamint a dekoratív recepciós és az igazgató által kézben tartott lobbin át egészen az alagsori melósokig és a szintén itt üzemelő sztriptízbár szerencsejátékosaiig. Az átjárás lehetősége csak keveseknek adatott meg, ám sokat elmond az is, ahogy az igazgató nem csupán másokat ugráltatva intézkedik, hanem kétes tekintélyéből fakadóan személyesen házal mindenkinél. Bankárnál, uzsorásnál, beszívott rendőrnél, transzparensen ügyködő szakácsnál is megfordul, miközben próbálja kézben tartani a rég elvesztett irányítást. De nem csak ebben, hanem képi síkon is megnyilvánul szorult helyzetük. Az operatőr gyakran lohol a sötét, zegzugos folyosókon közlekedő szereplők nyomában (valahogy úgy, ahogy a Birdmanben láttuk), akiknek beszűkült a mozgástere, és ráadásképp az intim szférájukban alkalmatlankodó kamera sem épp komfortérzetet kelt a nézőben.
És hogy van-e kiút? „Vannak kukacok, amik almában élnek, vannak olyanok is, amik húsban, mi mégis trágyában, mert ez az otthonunk” – ad hangot az egyik szereplő a meglehetősen negatív közhangulatnak. A csehovi csattanóban önmagát megismétlő történelem és az üresen kongó hotelt mutató utolsó képsorok nem sok jót sejtetnek, ám végül egy kis reménysugár talán mégis feltűnik a megszelídült nézeteltérések nyomán. Akárhogy is, a Halál Szarajevóban nem választ adni akar, helyette kérdéseket tesz fel egy belső konfliktusok mérgezte társadalomról, aminek „legalább két története van mindenre”. Ez nyerő stratégiának bizonyult a februári Berlinale döntnökeinél, a következő állomás pedig az 89. Oscar-díjátadó lehet Bosznia-Hercegovina hivatalos nevezettjeként.
Halál Szarajevóban (Smrt u Sarajevu), 2016. Rendezte: Danis Tanović. Írta: Bernard-Henri Lévy, Danis Tanović. Szereplők: Snezana Vidovic, Muhamed Hadzovic, Vedrana Seksan, Izudin Bajrovic, Faketa Salihbegovic. Forgalmazza: Cirko Film.
