Ha nem is a brit tudósok, de osztrák kollégáik a minap egy olyan kutatás eredményét hozták nyilvánosságra, ami igencsak az elevenembe vágott (hogy már rögtön az elején színre vigyem a testet – egyelőre a nyelv képisége által): a császármetszések hatással vannak a homo sapiens sapiens evolúciójára, amennyiben egyre nagyobbak a születő csecsemők, ugyanakkor a nők csípője nem követi ezt a változást, nem lett szélesebb az elmúlt évszázadok folyamán. A nagy csecsemők műtéti úton születnek meg, életben tartva és tovább örökítve a szűkcsípőjűség és a nagyfejűség génjeit. (Muszáj egyszerűsítenem, különben alig elviselhető végiggondolni ennek a mondatnak a rideg jelentését.) Nem mennék bele abba részletesen, hogy a rövid híradás mennyire esetlegessé teszi a kutatás eredményét (a kutatásba még véletlenül sem próbálnék belekötni, hiszen nem ismerem részleteiben és nem vagyok orvos). Persze zavar, hogy csak sejtem, az evolúció sokkal lassabb annál, mintsem hogy alkalmazkodjék 50–100–150 év társadalmi-kulturális változásaihoz, mi az, hogy széles vagy keskeny csípő, vagy éppen mennyire tudnak a magzat koponyacsontjai összecsúszni a szülőcsatornában, minden emberi rasszra és kontinensre igaz-e a változás. És így tovább.
Amennyiben az én perspektívámból látszik, a kutatás nem vet számot a szülés (a nő, a terhes nő etc.) kultúrtörténetével – de mindenképpen az erényei közé sorolandó, hogy nem kívánja kritizálni a császármetszést mint orvosi beavatkozást. Nevezetesen azzal a nem kevés következménnyel járó ténnyel nem vet számot, hogy a terhességet és a szülést az európai civilizáció történetében hosszú évszázadokon keresztül a nők (a bábák és a családtagok) kísérték, annak orvostani vizsgálata, intézményesítése és férfiorvosok általi kísérése nem megy vissza a 19. századtól korábbra, vagyis ennek a gyakorlatnak a története még igen fiatal. A császármetszések oka más, nem brit tudósok által végzett kutatások és hát egyszerű női tapasztalatok szerint ugyanis abban is keresendő, hogy a férfiorvosok által uralt nőgyógyászati szakma alapvetően és szükségképpen mentes a szülés saját testi tapasztalatától, a fájdalom speciális karakterétől, a testi-érzelmi trauma átélésétől. Az intézményesített szülés együtt jár a természetes folyamatokba való beavatkozással (burokrepesztés, oxitocin bekötése, gátmetszés, fekve vajúdás, hogy csak a legfájdalmasabbakat említsem), ami nagyon sok esetben kikényszeríti a műtéti befejezést. Morális megvetéstől sem mentesek azok a további felmérések, amelyek a természetes szülés fájdalmától rettegő terhes anya által választott császármetszések állítólagos elterjedését állapítják meg.
A kontextusok bonyolultságának, illetve a test és a szülés kulturális meghatározottságának izgalmasan végtelen történetében érdemes a menstruáló és a terhes nő vallási-társadalmi megvetettségével, szégyenével, nem láthatóságával és a nevezett állapotokhoz kapcsolódó hiedelmek sötét bugyraival számot vetni, azzal a paradoxonnal együtt, hogy a keresztényi kultúra történetében rendkívüli jelentősége van Szűz Mária és a gyermek Jézus kettősének. A középkori és a reneszánsz nőábrázolásokon a női szentek domború hasa mindenekelőtt az anyaság jelképe, a szülés eseménye sosem válik ábrázolás tárgyává – metszeteken, anatómiai, orvostani kiadványokban, bábatankönyvekben később természetesen megjelenik, festmények közvetlen tárgyául azonban a legritkább esetben válik. (Nem is annyira laza asszociáció: kétségtelenül médiatörténeti esemény a Vanity Fair 1991. augusztusi címlapja Annie Leibovitz fotójával a terhes Demi Moore-ról.)
A Szűzanyának a toszkán trecentóban megjelenik egy speciális ikonográfiai típusa, mégpedig az úgynevezett Madonna del Parto, vagyis a szülő Szűzanya, amely annyiban különleges, hogy hangsúlyossá teszi a szülés előtt álló Mária testi állapotát, a Gyermek születésére való készülődést, akit a megtestesült igét jelölő nyitott vagy csukott könyvvel a hasán is szokás volt ábrázolni. Ebben az ábrázolási hagyományban már kései példának számít Piero della Francesca freskója, amely 1460 körül készült, talán nem érdektelen, hogy a mester hét nap alatt végezte el munkáját, vagyis hét giornatára osztotta a képet. Lenyűgöző a finom, mégis felkavaró allúzió, ahogyan a Szűzanya a jobb kezét domború hasán pihentetve ujjaival szétnyitja felsőruházatát. Az elővillanó alsóruházat fehérsége a test felnyílásának hosszanti tengelyévé válik, a befelé forduló tekintet szomorú, de legalábbis elmélázó karaktere a szülés eseményének lehetséges katarzisát, tragédiáját és csodáját egyaránt színre viheti. Mindenképpen sajnálatos, hogy a Madonna del Partók eltűnnek a festészetből, ahogyan az is, hogy a kulturális emlékezet szinte sehogyan sem vet számot a terhesség és a szülés eseményével és történetével. A társadalmi nemek története, a test kultúrtörténete, a vallási és a népi hagyományok világa, a képzőművészetek, az irodalom vagy éppen a webkettes kommunikációs formák is speciális diskurzusokba rendezik a szülést. A nem brit tudósok nincsenek könnyű helyzetben, ugyanis számukra szükségképpen csak a modern tudomány perspektívája és nyelve adott a test elbeszélésére. Nem mindegy azonban, hogy melyik beszédmód uralja a női testről, a terhességről és a szülésről való gondolkodás és cselekvés lehetőségeit.
