Lehet-e emlékekből körvonalazni egy szerelmet? Szita Szilvia megpróbálta. Történet(ek) helyett közhelyes részleteket, bensőséges élmények helyett versekbe foglalt panaszos sóhajokat kapunk. De nem ez a legnagyobb baj. Inkább az okoz hiányérzetet, hogy a kötetben nem lehet eltévedni, a szövegek jól kivehető térképet alkotnak, és bármerre indulunk el benne, mindig ugyanoda lyukadunk ki.
Talán ezért van terápia íze a verseknek, naplójellege a kötetnek. Mindig kockázatos visszanyúlni a múltba, de ha már megtesszük, jó lenne, ha olyan elemeket hoznánk vissza magunkkal a jelenbe, amikkel majd kezdeni tudunk valamit, például újraértelmezzük őket. Ha csak azért tekintünk vissza, hogy önsajnálattal telítődve lépjünk tovább, akkor gyakran nincs esély a megfelelő eltávolodásra, reflexivitásra.
Sem külön-külön a versek, sem a kötet nem enged elég teret az olvasónak, ráadásul mielőtt esélyünk lenne találkozni a szövegekkel, Tóth Krisztina egyből irányítani kezd az előszóban, mintha a tartalom nem lenne képes önmagában érvényesülni. Már rögtön az elején kiindulópontokat ajánl, kategorizál (Szabó T. Anna és Mesterházi Mónika költészetével vonja párhuzamba a kötet szerzőjét), értelmez, tematizál és kontextusokat teremt, mindezt úgy, hogy nem eszközöket ad az olvasó kezébe, hanem inkább előrevetít, összefoglalva a kötet kulcsfogalmait.
Már az első versnél (Térkép nélkül) szembesülünk a kötet témájával. Van benne kirándulás, tó, tisztás, erdő, kakukkfűk és levendulák közti ruhátlanság, előrelátható szakítás, illetve egy gyerekesnek ható kikacsintás: „De nem veszünk el, ne félj, / tudod, hogy van bocsánat”. Az osztozni akarás erejével mesél tovább anélkül, hogy kíváncsivá tenne. Saját kérdéseit válaszolja meg ahelyett, hogy az olvasót bírná kérdezésre: „Miért olyan fontos, hogy megmutassam / ezt a mozdulatlan tóparti világot? / Tudom persze, miért. A tavaly ősz miatt.” (Turistáknak) Vagy: „Elmegy, pedig úgy tűnt, sose fog. Jászol- / köd, Magellán-felhő, Kopernikusz-kráter. / Magadhoz kötni minek is akarnád? / Leszaladó fonált ne fűzz fel újra, vágd el.” (Poste restante) Mindeközben gyakran olyan nyelvi játékokkal találkozunk, amelyek ahelyett, hogy feldobnák a szövegeket, inkább az élvezhetőség rovására mennek: „Testhez, hazához ne kötődj, járt utat / járatlanért el-elhagyj.” (Mint a futópadon) Ezeken a képeken a rímek sem segítenek. Az olvasóként amúgy is nehezen átélhető jeleneteket nem könnyű komolyan venni, ha közben mondókaszerű ritmikussággal díszítettek: „Aztán levittük a csomagokat, / indulni kellett, mielőtt ideér a hajnal. / A kocsi zsúfolásig megtelt – / álltunk a lépcsőn összeborzolt hajjal.” (Vendégek)
Emellett betekintést nyerünk olyan belső monológokba is, amelyek a kötet naplójellegét hangsúlyozzák: „Mit írjak erre? Hogy rendben van? / Rosszul érint? Megvagyok nélküled? / Istenem, mennyire kívánlak! / Zsebre teszem a mobilt, az eső elered.” (Mielőtt földet ér) Saját, személyes indulatokat vetít ki anélkül, hogy előbb (vagy közben) megteremtené azt a kontextust, amely révén az olvasó is otthonosan érezhetné magát az adott helyzetben – valakiért nem mentek ki az állomásra. Éppen ezért helyenként fölöslegesnek és indokolatlannak tűnhet az a kétségbeesettség, amellyel a hasonló élethelyzeteket igyekszik versbe komponálni.
Persze ennek ellenére nem lehet megkérdőjelezni az érzelmek valódiságát és őszinteségét, az emlékek szépségét és felejthetetlenségét, de vannak dolgok, amik csak akkor maradhatnak meg személyesen szépnek és intimnek, hogyha magunkban tartjuk, és a legmegfelelőbb pillanatokban idézzük fel. Ha néha mégis késztetést érzünk a másokkal való megosztásra, azzal szembesülünk, hogy nem tudjuk kellőképpen körvonalazni, nem tudjuk átadni. Vagy ha mégis, nem így. Lapozzunk.
Amennyiben túl tudjuk tenni magunkat a téma sajátos bemutatásán, és többszöri figyelmes újraolvasás után kiszűrjük a sablonszerű (néha egymástól meg sem különböztethető) verseket, akad néhány, amely hangulatában, stílusában, hangnemében is különbözik a többitől. Ilyen például az ébredés. Teljesen más hangon szólal meg, nyoma sincs az addig megszokott (keresett) líraiságnak: egyetlen levegővétel, megfoghatatlan, illúziószerű élmény megragadása: „a villamoson jutsz az eszembe megint / homályos ablaküveg előtt úsznak el / finom mozdulataid akváriumi // halak mélyebbre merülök hínár- / inged súrolja combomat épp partot / érnénk mikor megálló jön csaknem // elmulasztom jelzek és leszállok / a nap melegével magamhoz térít / fényével mellbe vág”.
A kötet öt fejezete közül a negyedik – a Hét szín – szól leginkább a kísérletezésről. A többi verstől teljesen különböző, rövid, néhány soros hangulatképek egymásutánisága jellemzi: „kanyarognak / az utak – erek / a sofőr dohányos / szürke kezén / merre járunk / ő tudja csak / ez az ő országa / az ő akarata” (Beton, szürke). Olyan lenyomatok ezek, amelyekben nincs szembetűnő szerelmi élmény, és túlrészletezett emlékeknek sincs nyoma. Inkább egyfajta befelé fordulás jellemzi őket, ami a távolságtartás ellenére közelebb visz a megértéshez, a befogadáshoz. Ezek a versek túlmutatnak önmagukon, saját határaikat feszegetik. Nincsenek az olvasó terhére, mert nem próbálnak meggyőzni semmiről: „a botanikus kert trópusi / pavilonjában épp a húsevő / növényeket csodáltuk / aztán felmentünk / az emeletre ahol / a tavirózsák tányérlevelén / elfért egy kisgyerek” (Piros, pozsgás).
Az időbeni (és érzelmi) távolodást a kötet vége felé érzékelhetjük. Nem feltétlenül egy folyamat végét jelöli, de mindenképp higgadtabb, letisztultabb formát öltenek a megfogalmazott érzelmek: „Évek óta nem gondoltál már rá, arra sem emlékszel, mit / feleltél, mikor a szűk utcán váratlanul szembefordult veled. / Válaszod mélyen alszik egy ismeretlen testben.” (Palackba zárt szellem) Ezek a versek már nem apellálnak az érzelmi kiszolgáltatottság empátiát kikényszerítő hatására, így kevésbé erőltetettek. A valahová megérkezés és a valahonnan való elindulás egyidejűségét jelzik.
Nehéz dolog egy ismeretlen árnyékból újraalkotni a testet. Pedig a vers mindig körvonalaz. De ebben a kötetben nem mindig adott az olvasói-alkotói szabadság, ennek helyét gyakran a kiszámíthatóság veszi át, kevés a meglepődés vagy rácsodálkozás. Végigsétálunk egy történeten, de közben kiszorul a sajátunk, kevés a találkozási pontoknak szánt tér. Mintha a cél nem egy közös történet megalkotása lenne, amelyben az olvasó is partner, hanem egy konkrét, megélt szerelem öncélú, versek általi dokumentálása.
Szita Szilvia: Térkép nélkül, Napkút Kiadó, Budapest, 2016.
Borítófotó: Szita Szilvia honlapja
