Az ismeretlen lány című belga filmdráma egy fiatal doktornő történetét mutatja be, ahogyan igyekszik kideríteni, mi történt azzal a lánnyal, aki egy órával a rendelési idő után hiába csengetett be hozzá, menekülés közben életét vesztette egy építkezési területen. Jennyt (Adèle Haenel) nem hagyja nyugodni a bűntudat, saját mulasztását okolja a történtekért, így – a rendőrségével párhuzamosan – kezdetét veszi a nyomozása.
A film cselekményének boncolgatása megkívánja a főszereplő, dr. Jenny Davin bemutatását. Ő áll ugyanis a középpontban, az események az ő szemén keresztül, az ő olvasatában jutnak el hozzánk. Ebben segít az egyébként teljesen átlagosnak mondható operatőri munka, párbeszédek közben is sokszor csak őt látjuk szemből, a beszélgetőpartnert csupán halljuk. Egy ilyen finom, de hatásos jelzés az a jelenet is, ahol egy Bryan (Louka Minnelli) nevű fiúból próbál információkat kiszedni. A fiú ezt nem szeretné, és arrébb kúszik az ágyán, pont annyira, hogy a képen már csak a lábai látszódjanak. Jenny nem adja fel, közelebb ül hozzá, ismét megjelenik mindkettejük alakja kistotálban. Gyakori a premierplánok használata, a főszereplő arcának rezdüléseit így még közelebbről figyelhetjük, ami átélhetőbbé teszi azt a megterhelő utat, amit bejár a karakter.
A Dardenne fivérek gyakran választanak női főszereplőket filmjeikhez, nem sztereotip nőképpel dolgoznak (Két nap, egy éjszaka; Rosetta). Adèle Haenel a film egyik legnagyobb erőssége, színészi játéka és kisugárzása már az első percektől meggyőző, minden rezdülése emberi és átélhető, tökéletes választás a protagonista szerepére. A karakterrel viszont több probléma is akad, ami nem az ő, hanem a rendező-forgatókönyvíró páros (Luc és Jean-Pierre Dardenne) hibája. Ilyen a karakter túlidealizáltsága: dr. Jenny egy modern kori Jézus Krisztusként tűnik fel, akinek egyetlen vétke, hogy a gyilkosság napján dacból nem nyitotta ki az ajtót az egy órával a rendelési idő után csengető kislánynak.
Gondolhatnánk, hogy ezután végig bűntudatból cselekszik önzetlenül, de a gyilkosság előtti képsorok másról árulkodnak. Előléptetik kiváló munkájáért, a pácienseket nagy odafigyeléssel látja el, megment egy epilepsziás rohamot kapó kisfiút a rendelőben. Sőt, van egy kifejezetten kínosan igyekvő jelenet, ahol egy rákos, tinédzserkorú fiú kihívja az éjszaka közepén fájdalmakra panaszkodva, ám mikor Jenny odaér, kiderül, hogy csak egy számára írt dalt szeretne előadni neki. A gyilkosság beállta előtt elég direkt ábrázolását kapjuk annak, hogy a fiatal doktornő lényegében egy szent. Ez a történtek után önként vállalt missziójából sem tűnik másképp, de szerencsére átveszik a hangsúlyt a nyomozás eseményei, és kevésbé koncentrálunk a feje felett lebegő glóriára. A karakter idealisztikussága mellett szóljon azonban, hogy a Dardenne fivérektől megszokott kisrealista miliővel szép kontrasztot képez, és ilyenformán értelmezhető dramaturgiai eszközként.
A másik hiba Jenny múltjának, háttértörténetének hiánya. Még szállását is a rendelőben rendezi be a történtek után, így lakása jellegzetességeiből sem tudunk semmire következtetni vele kapcsolatban. Csak itt és most látjuk, ha pedig éppenséggel korábbi eseményekre utalnak vissza a szereplők, az sem igazán releváns. Kifejezetten furcsa például, hogy egy ilyen tökéletes, szakképzett, jólelkű doktornőnek miért nincsenek barátai, párja, gyermeke, háziállata, élnek-e a szülei és így tovább. Szociális interakciói egyedül olyan személyekre terjednek ki, akik valamelyest érintettek a nyomozásban, az elhivatott doktornőt Sherlock szerepén kívül így nem is nagyon ismerhetjük meg másban.
Nem kapunk információt arról, milyen párként, anyaként, lányként, barátként – ez utóbbit maximum a gyakornokkal való párbeszédei során látjuk, de itt is inkább mentorként lép fel, mint „haverként”, bizalmasként. Ettől viszont egysíkúvá válik a karakterábrázolás, és nem ér el akkora hatást, amekkora Adèle Haenellel könnyedén sikerülhetett volna. Magát az orvoslétet azonban nagyon szépen fonják össze a cselekménnyel, alapvető, szerves része a történetnek, hogy főszereplőnk egy doktornő. Sőt sokszor hasznosítja is orvosi praktikáit magánnyomozása során. A karakterek általánosságban csak annyira kidolgozottak, amennyire azt a cselekményhez való kapcsolódásuk indokolttá teszi. A két hangsúlyosabb mellékszereplő közül a kamasz Bryan egészen hiteles és hihető, a gyakornok Julien (Olivier Bonnaud) azonban laposabb, hiányosabb benyomást kelt.
A filmben nagy hangsúly került az akusztikus motívumokra. Ilyen például a hallható légzés, rögtön a nyitójelenetben egy sztetoszkópos tüdővizsgálatot látunk hosszú másodpercekig. Később az egyik öregúr kezd tartós zihálásba, de ide sorolhatóak Jenny ablakon kihajolva dohányzós jelenetei is – ezek nem a cselekmény, hanem a néző manipulációja miatt fontosak, hogy a végén nem csak a tudatos, de akár a biológiai funkciók szintjén is felvehessük a film ritmusát, még erősebben bevonódjunk. A legfőbb ilyen hangmotívum persze a csengetés, amely már-már úgy tűnt, pavlovi reflexek közönségben való kiváltását célozza. A kapucsengő vészjósló mivolta az ismeretlen lány próbálkozásával kezdődik, és onnantól felváltva jönnek baljósabb és veszélytelenebb látogatók a rendelőbe. Sosem tudjuk előre, épp ki érkezett és milyen szándékkal, ezért az erőteljes hang hatására elkezd kicsit gyorsabban verni az ember szíve. A telefoncsörgéssel hasonló a helyzet, legalább negyedóránként előkerül egy mobiltelefon. A film műfajilag ugyan dráma, de cselekményéből adódóan krimis elemekkel is operál, ennek tekinthető a gyakori telefonos kommunikáció. Az előzőek fényében azonban tudatos dramaturgiai döntés is lehetett a rendezők részéről, hogy egyfajta kerülőúton még tovább fokozhassák a feszültséget.
A film alapkérdése nem a bűn, sokkal inkább a segítségnyújtás elmulasztása és az ezt követő bűntudat/bűnhődés. Ezt nézve sikerült megvalósítania, amit vállalt, lineáris történetvezetéssel eljutottunk A pontból B-be nagyrészt zavaró krimis klisék nélkül. A cselekmény helyenként kissé ellaposodik, de ilyenkor egy-egy új nyom felbukkanása segít visszazökkenni. A stáblista felgördülésekor támadó hiányérzet nem rendezői hiba, teljesen szándékos a néző frusztrálása azzal, hogy a jövőre vonatkozóan nem kapunk konkrét válaszokat. Értem ezalatt, hogy a bűnök bevallása, meggyónása és a nyomozás felgöngyölítése után nem derül ki, a megbánás elég-e vajon a bűntudat felszámolásához, ahhoz, hogy egyszer újra tiszta lelkiismerettel legyünk képesek tükörbe nézni. Ennek a kérdésfelvetésnek és a nagyon erős atmoszférának köszönhetően a nézőben marad egy intenzív utóhatás, egy motoszkáló hang a film megnézése után, és valószínűleg egy ideig idegesen kapja majd fel a fejét, ha megszólal a kapucsengő.
Az ismeretlen lány (La fille inconnue), 2016. Írta és rendezte: Luc és Jean-Pierre Dardenne. Szereplők: Adèle Haenel, Louka Minnelli, Olivier Bonnaud, Jérémie Renier. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.
