…természetét.
Elhűlten nézem,
ahogyan betűket könyvbe,
beleírnak a valóságba,
s majd a lapról, mint száraz testű,
feleslegként megnevezett szót,
miképpen kaparnak el.
Luk nem marad utánam,
se feltűnő nyom az oldalon,
csakis jelentéktelen horpadás egy fehér sávban,
amelyet látni az olvasó szemnek nem,
de talán a Nagy Textus tollával,
amely új szöveget hagy maga után,
érzékelni lehet.
Megdöccen a megnyilatkozó mondat
a cellulóz-síkon,
mint lábával sétája ráérős ösvényén az ember.
Ha ő nem is, de a kézírásként kanyargó út,
amely a könyv peremén túli szakadékig vezet,
birtokolja a sors természetét.
…fizető.
Idővel összecsukódik valamennyi szirom.
Az igék, a főnevek és egyéb szavak.
Összességükben a szók.
Az egyirányú labirintus végén, esdve,
ahol az oltár áll, ott, a dudorodó üregben
állnak az oltárlátogatók. Merő várakozás,
csupa iszony az este.
Az oltárképen a test fehér maradék.
Amilyen, ha a gépkocsiból kiszáll,
zászlóját letekeri a rúdjáról
s a ködben az ellenség vonala felé indul a parlamenter.
Aki tudja, hogy a belét
nem vele együtt temetik el. Aki osztozik
a sorsban, amely nem volt eddig a sajátja,
de lépésről lépésre, egyre inkább az övé is.
A bél több hasonlat alkotórésze.
Kötél, amelyet akasztófára kötnek,
pányva, s úgy, hogy kapaszkodó a korláthoz.
Nyíl röptéhez a feszes aljzat.
Szabad látni a szinonima testében,
burokként, amely összetartja az ételt
vagy a testben a szart. Lehet hulladék,
amelyet a festményen kívülre vetnek
dögkútba, hogy prédája senkinek ne legyen.
A nap kibelezve,
miként a halála tulajdonosa, az ország.
S a vér, fölkenve a horizont felett, foltban.
Fejnek költő, naplementének a barátja látja,
az egyiknek Barguzint, a másiknak a tölgyligetet
juttat az emlékezet. De mi adódik nekünk,
az útvesztőbe terelt hátramaradottaknak?
Van aki okádik, van aki szükségét végzi
a versben. Van, aki áll a vers nyákos peremén,
mint az oltárkép egyik szögletében a püspök,
a másik sarokban pedig a festmény
mesterének a mű árát megfizető.
Borítófotó: Pexels
