Háy János legújabb kötete sok tekintetben más, mint a szerző eddigi művei. Ezúttal országokról, városokról olvasunk, de a táj nem elképzelt, mint a csodálatos, burjánzó Xanadu, hanem valós, legalábbis bizonyos értelemben.
Prága, Párizs, Varsó, London, Nápoly és más városok neve kerül elő az Ország, város, fiú, lány lapjain, mégis érdekesen keveredik fikció és realitás: a szocializmusban még elérthetetlen tűnő, az író – itt most hangsúlyosan a magyar író – fejében létező város ideája találkozik a valós helyekkel, a tanúság pedig: „Pompeji nem érheti utol az én belső romvárosomat.” (Nápoly, 201.)
Többek között emiatt is nehéz kategóriába sorolni az új Háy-könyvet, talán jobb híján szubjektív útirajznak nevezhetnénk. Azonban semmiképpen sem a hagyományos értelemben, hiszen a megrajzolt városképek sosem „csak” városképek. Mindig kapcsolódik hozzájuk egyfajta reflexió, akár a szerzőnek az adott térhez és az azt megtöltő emberekhez fűződő viszonyára vonatkozóan, akár maga a város, tágabban értve pedig a nemzet társadalmi, történelmi, kulturális hátterével kapcsolatban. Ilyenformán a kötet mintha magát a nemzeti és egyéni identitást járná körbe: a szerző saját személyiségét rokonítja és opponálja azokéval, akikkel találkozik; illetve azon keresztül, hogy önmeghatározásának egy jelentős része a magyarságából ered, a magyarság identitását is játékba hozza. Jó példa erre, hogy Magyarországról érkező utazóként milyen félelmeket él át Brooklynban: „Egy lakosságilag egyívású, s alapvetően gyanakvó társadalomból jövök, hirtelen rámtör valami szorongás, a feketék ügyes sem vetnek rám, nem néznek ki a buszból, hogy mit keresel itt te, hipóreklám.” (Small step for a man, giant leap for me, 234.). Háy tehát a megismerést hajszolja – az én és a másik megismerését –, utazása így lesz egyszerre külső és belső.
„Mellém lehet állni, ez egy ajánlat, vagy el lehet fordulni, de az a pillantás, ami a szövegekben megjelenik, az az én pillantásom.” – nyilatkozza a szerző. Háy az Ország, város, fiú, lány történeteinek egy részét felkérésre írta meg, a többi esetben pedig már tudatosan törekedett arra, hogy a majdani írás szemszögéből szemlélje desztinációit. A szövegek között vannak visszaemlékezések egyetemi kalandjaira, de a családi vakációk és az irodalmi-szakmai utak leírásai is feltűnnek. Közös azonban bennük, hogy arra keresik a választ, hogy mi hozzáférhető az adott helyből. A város mint kulturális szimbólum, például a francia főváros esetében („Párizs csak a párizsiaknak egy hely, az odautazóknak a hely szimbóluma. Párizs egy mitikus tér.” [Tíz deka párizsi, 59.]) Háy szerint kiüresedett, vagy még inkább sosem volt: pusztán a Napóleon által mesterségesen kialakított nemzeti nagyságtudat eredménye, így lesz a könyv lapjain a Louvre-ból egy bevásárlóközpontnyi középszerűség. Van-e még egyedi város és városkép a globalizáció egyenmasszájában, vagy végképp elvesztettük a lehetőséget arra, hogy meglássuk egy ország, egy kultúra igazi arcát? – veti fel a kérdést a szerző. Válasza az esetek többségében negatív. Korunk turizmusát élményhajhászónak látja, amely sem időt nem hagy, sem figyelmet nem fordít a megismerésre. Véleménye szerint a globalizáció ezen hatása nagyon jól megfigyelhető az angol nyelv egyszerűsített változatának használatában is, amely nem képes arra, hogy érdemi tartalmat közvetítsen: „Multikulturálisak vagyunk, de ez nem jelent többet, mint a lebutított angolon való kommunikációt. Kommunikációt egy olyan nyelven, ami mint információhordozó, legfeljebb az agyig ér el, a személyiség mélyéig biztosan nem.” (Europa über alles, 156.)
Miközben nem kevés nosztalgia érződik ki a korai évek utazásait (pl. a lengyelországi kiruccanást) illetően, a kötet vége felé az utazás mégis az elmagányosodás, a megoszthatatlanság jelölője lesz. Ennek a folyamatnak többféle eredője lehet. Az első ezek közül a történelmi szituáció, melyben a szerző útnak indult. A szocializmusban – diktatúra volta ellenére vagy pont azért – más volt a szabadság érzete: sokkal több tartalommal bírt, mint a rendszerváltás utáni világban. Így lett „Lengyelország a szabadság” (A szabadság teste, 5.). A határ átlépése unikális eseményként a későbbi generációk számára valószínűleg felfoghatatlan eufóriával járt. Azonban hátulütője is volt: „Nekünk elég volt néhány esszé Camus-től, hogy tudjuk, mi az az egzisztencializmus, pár fekete-fehér kép Andy Warholtól […] Milyen fájdalmas pillanat is volt az, amikor a valóság rátört erre a képzelt világra, amikor a féltett kincseket elpusztította a realitás.” (Small step for a man, giant leap for me, 227.) – írja a szerző.
Az említett nosztalgiához tartozik hozzá, hogy Háy mintha azokat a helyeket keresné, ahol a múlt még tetten érhető, jelenvaló, így értékelődik fel Székelyföld a szemében, ám megint csak nem a hagyományos, „nagymagyar” szólamok érintettségében. A kérdés persze fennáll: mennyire hamis ez a nosztalgia? A Kádár-korszak meghatározta a benne élők világértését: jobbnak, szabadabbnak tűntek bizonyos helyek, szimbólummá nőtték ki magukat – például a már említett Lengyelország esetében.
A másik vonatkozása az említett folyamatnak maga az idő múlása. A pozitív felhangú sztorik általában a fiatalkorhoz kötődnek, nem egykorú visszaemlékezések. Ezek az írások derűsebb hangulatúak, jótékonyan működik bennük a feszültség, amely abból adódik, hogy aki megélte az adott történetet, és aki megírja azt, ugyanaz az ember ugyan, de élete két különböző szakaszában. Megmutatják továbbá, hogyan változik a világ, és változik benne a szerző is, íróként és magánemberként egyaránt. A kötet ezen folyamatait izgalmas végigkövetni, azonban mintha más nemzetek képviselőivel szemben ez a fajta megértéskényszer és empátia kevésbé lenne jelen. Helyette gyakran megvetésig fajuló társadalomkritika és sokszor felszínesen meghatározott nemzeti sztereotípiák vannak: a svájciak nyárspolgárok, a franciák gőgösek, az olaszok élettel teliek, a magyarok pedig irigyek és mellőzöttek.
Bár tudjuk, hogy a kategorizálás elkerülhetetlen, ha átfogóan szeretnénk írni egy adott jelenségről. Az erre vonatkozó reflexió pedig nem hiányzik a kötetből, Háy maga is eljátszik a kérdéssel, miszerint „[n]em arról van-e szó, hogy amikor általános magyarról vagy lengyelről beszélünk, épp arról beszélünk, hogy mi milyennek akarjuk vagy nem akarjuk láttatni magunkat és másokat? Holott persze nincs se általános lengyel, se általános magyar. Ilyenek és olyanok vannak. Ugyanakkor a gondolkodás elbukik az egyediségeken. Csak tipizálások és kategorizálások megalkotása révén tudja összerakni a valóságot, ami persze kérdés, hogy mennyire a valóság.” (A szabadság teste, 16.). Mindezzel együtt mégis leegyszerűsítő tipizálással találkozunk a szövegek jelentős részében, főleg a németországi benyomásokkal kapcsolatban: „[t]örökök, arabok, feketék verődnek össze, s persze pár külvárosi német fiú is. A társadalomnak azon a szintjén élnek, ahol a kultúra a napi megélhetés. Köpnek a nemzeti identitásra.” (Europa über alles, 178–179.), a szintén Németországba tévedő két bolgár lánynak pedig csak kétféle sorsa lehet: egyik Mrs. Frau lesz, aki elfeledkezik a gyökereiről, a másik, törökös kinézetű lánynak az assszimiláció más útjai rajzolódnak ki, mígnem „[a] gyerekeik meg egyenesen ellenkező fronton fognak harcolni” (Europa über alles, 158.).
Ennek a sarkosításnak persze az is lehet az oka, hogy a szerző reakciót akar kiváltani olvasójából: ellenvéleményt és termékeny vitát. Háy János saját bevallása szerint könyvével szét akarja lökni a statikus gondolati zárványokat: „Európáról legyen szó, rúgjon bele, repedjen meg”. Véleményem szerint azonban nem bontja szét ezeket a kategóriákat, újragondolásuk helyett sok esetben inkább megerősíti őket. Európa hanyatlásának ősi toposzát hívja elő, felállított sztereotípiái pedig nem hoznak újat a nemzetekről való gondolkodás összetett rendszerébe.
Állandó csata zajlik a könyvben, ahogy arra Kovács Bálint is rámutat: túllépni a saját magáról, magunkról, kicsiny kelet-európaikról, magunknak jelentős, másoknak jelentéktelen magyarokról szóló sztereotípiákon: „A lázálmoktól, hogy a mi kultúránknál magasabb kultúra nem létezik, hogy mi vagyunk és voltunk Európa védőbástyája, ezektől a gyerekkorban lenyűgöző meséktől végleg eltávolodtam, s olyannak láttam a hazámat, amilyen. Kicsinek, amit nem kell szégyellni.” (Várj reá, és ő megjön, 110.). Ezt a sajátos állapotot az Oroszországhoz kötődő szövegek mutatják meg a legnagyobb derűvel és elfogadással. Szintén ezekhez az írásokhoz köthetőek a könyv legjobban sikerült részei: ezekben interakció történik, a másik tényleges megismerése. Hús-vér alakokról olvasunk, mint például Az aranygyűrű című sztoriban, ahol a szerző Endrődi Szabó Ernő avantgárd költővel utazik Oroszországban.
Háy János Ország, város, fiú, lány című kötete gondolkodásra sarkall – vagy ahogy a szerző maga mondja: „ülj le egy kicsit, és gondolkodj el rajta, hogy mit látsz ebből a világból, mi vesz téged körül, ki vagy te ebben a világban, milyen a viszonyod a körülötted lévő dolgokkal, emberekkel, világállapottal, világhelyzettel.” A kötet e sorok írójában fontos gondolati háborút indított el: kik azok a mások, és kik vagyunk mi? Láthatjuk-e ugyanazzal a szemmel a minket körülvevő valóságot? Fontos kérdések ezek, főleg a jelenlegi világunkat szemlélve.
Háy János: Ország, város, fiú, lány, Európa, Budapest, 2016.
A fotókat C. Kiss Ilona készítette.