Patkányok
Mindig lefekvés előtt a legjobb a hálóban. Minden elöl van ilyenkor vagy legalábbis mocorog, fészkelődik, elöl akar lenni. Megpróbál kitörni az éles, csaknem árnyékmentes neonfényre. Az ajtó egyfolytában nyílik, csukódik, a székek ide-oda tolódnak, hol felborulnak, koppanó hangot adva ki magukból, de a szoba falai sincsenek a helyükön, mint egy felrázott doboz oldalai, ide-oda ugrálnak. Játszódni próbálnak a részletek, az egész szoba játszik: gyors, arctalan léptek vágnak át a szobán. Feltárul egy szekrényajtó, felmászik valaki az ágyra. Hatalmasat döndül valami a földön, víz csöpög a padlóra. Le- és felkapcsolódik a villany.
A részletek ide-oda kapkodják az időt. Az évek még sehol sincsenek. De még a hetek, hónapok sem telnek, vonszolódnak egymás után, legfeljebb órák, percek, vibráló másodpercek villannak fel, tapadnak rá a változás árnyékaira. Az összevillanásokban izgatottság remeg. Mi lesz? Mi jön még? Mert mindig történik valami jó és érdekes, habár a félelem árnya is ott lapul az összevissza költöző, helyet változtató dolgokon. Mindig előáll valaki egy kósza ötlettel, a fikák pedig kéznél vannak, az a dolguk, hogy végrehajtsák, amit rájuk parancsolnak.
Most az ágyra kell felfeküdniük. Tizenketten egyetlen emeleti vaságyra. „Egy Trabantba is befér tizenhat ember” – köpi be Retek, a tévében látta a jelenetet, mondja. „Kövér vagy sovány?” – dörmögi vissza Ottó, miközben lassúságot mímelve, komótosan kapaszkodik fel. Biztosan feljut, mind feljutnak, felfekszenek az ágyra, átfekszenek egymáson, hasakra, hátakra, lábakra, karokra, fejekre fekszenek, hasak, hátak, lábak, karok, fejek nyomják egymást, mintha mindannyiuknak több feje, törzse, keze, lába nőtt volna hirtelen, röhögnek hangosan, röhögnek kínjukban, mintha egy hatalmas, dög khimera pakolta volna le a láb- és hónaljszagú potrohát a szobába, annak váltak volna a részévé, valaki felszisszen közülük, „csapd ki lábam, csapd ki lábam!” – könyörög egy vékonyka hang valahonnan a mélyben, talán az Iváné, de az ágy is mozog, kileng, nyikorog, félő, hogy szétesik, szerencsére tartanak a sarokvasak, egyben áll a pillanat, egyben állnak mindannyian, összetartoznak, miközben valaki lekapcsolja a villanyt, sötétség borul rájuk, csak a feltárt ajtó keretezi a folyosóról beömlő fényt, kuncogások hallatszanak odalentről, az öröm gyülekezik a lábaknál, és ki is robban, mert az ajtóban feltűnik Kápé, alakját fénykoszorú övezi, kezében műanyag mosdótál, rázza a gonoszkodó röhögés, úgy néz ki, mintha az elemekkel készülne birokra kelni, „forró vizet a kopaszra!” – rikkan fel hangosan, miközben a tál jéghideg tartalmát az ágyra loccsantja.
Nincs idő elázni. Nincs idő eljátszani a felháborodást. Figyelni kell. Már az „astupă gaura”-t [1] játszák. A románoktól örökölték ezt is, akik nyolcvankilenc előtt laktak az intriben, de a forradalom után mind eltűntek, és nem hagytak maguk után csak néhány különös kifejezést, az „astupă gaura”-t, a „loc de dat cu capul”-t [2], a „masa împărătească”-t [3], meg néhány legendás történetet Sorin hatalmas, bíborvörös faszáról.
Megint lekapcsolták a villanyt. Az „astupă gaura”-t sötétségben játszák. Ez Szálka kedvence. „Na, mi lesz” – hangzik biztatása valahonnan a vaksötét szoba mélyéről. „Na, mi lesz” – ismétli meg a szavakat a visszhang Retek hangját használva. Ízes röhögések töltik ki a sötétséget. Onnan jön a veszély, hátulról. Most azonban az ajtón található apró ellenséges lyukig kell jutni, talán egy valamikori, közben leszerelt zárig. Egyenletesen szűrődik be a folyosói fény rajta. Mint egy gonosz, mindent látó szem. Éjszaka mindig néz, vizslat, egyenesen a vesébe lát, vallatóra fogja az éjszakai félelmeket, kilesi a takarók alatti könnyes szipogásokat, a napközben jól rejtegetett hazavágyódást, elanyátlanodást. Le kell csukni a szemét egy pillanatra.
De akkor elszabadul a pokol, feltámad a sötétség hátul.
Oldalról közelíti meg a lyukat. Szinte lábujjhegyen lépked előrefelé. Tudja, a csönd az egyetlen szövetségese. Szinte odagömbölyödik a lyuk köré, de vigyáz, nehogy eltakarja. Csak felajzza a testét, majd amikor úgy érzi, kész van, hirtelen rátapasztja az egyik kezét a lyukra, de ugrik is félre, teljes erejével inal az ajtó melletti ágy takarásába. Már remeg is a levegő mögötte. Koppannak, csattannak az elhajított papucsok, teniszcipők, bakancsok az ajtó deszkázatán.
Mint aki győzött, úgy dörömböl a szíve a mellkasában.
Miért ezt játsszák? Miért így állnak össze a részletek idebent? Így kezdenek vibrálni, egymásba áttűnni. Honnan a bántás, a megalázás, a megszégyenítés? Miért van az, ha összegyűlnek sokan egy helyen, ez kezd történni? De csak a fiúk között, Flóra sohasem panaszkodik semmi hasonlóról. Fiúpatkányok lennének mindannyian? Kis cincogó, surranó, tanulatlan lények, akik mégis egyből ráakadnak az együttélés feltételeire. Kiélik magukat benne. Így jönnek létre, lesznek valakik. Honnan tanulták ezt? „Ne ábrándozz angyalka, me’ orgonaillatot érzek” – szólal meg a kémiatanár a magas, dünnyögő orrhangján. Egy állatkísérletről mesél, amelyben patkányokat tesznek egy ketrecbe. Jól táplálják őket, nincs is semmi baj velük, egészen addig, amíg továbbiakat nem dugnak be közéjük. Mert utána, hiába elégséges a táplálék, a patkányok egymásnak esnek, pusztítani kezdik egymást.
Sokan lennének itt? Sokan lennének huszonnégyen egy szobában? De hiszen van tér itt elég. Szinte rohanásnyi távolság az asztal körül. Birkózásnyi felület a szőnyegen. A mennyezetig felcsapó emelkedés. Ágytól ágyig, faltól falig terjedő vidámság. Na meg a rengeteg ágy, amin jókat lehet hengergőzni, dulakodni Kölyökkel. Szálka összegörnyedve röhög az egyiken. Szélesre tárulnak az ablakok. Ömlik be a fény a szobába. Mindig röhög valaki. Hahotázik, mosolyog, vigyorog, kuncog. Szétnyeríti a fejét. Mert hiába szégyenítik meg őket, hiába alázzák meg, papucsolják meg, veszik el az ételüket, hiába szalasztják el késő este borvízért [4] az ablakon keresztül, hiába kell minden hétfő este felsorakozniuk a hálóban, hiába dühöng esténként Kápé velük, úgy is jó itt lenni. Hogy lehet ezt elmondani? Miért nem fáj jobban a rossz? Miért jó részt venni benne?
[1] Dugd be a lyukat (román).
[2] Ide verd a fejed (román).
[3] Fejedelmi asztal (román).
[4] Ásványvízért (tájnyelv).
Borítófotó: Wikimedia
