Egy családi fotóalbum nézegetése általában csak az érintettek számára érdekes. Hacsak nem bújik meg az optika mögött egy művészi vénával megáldott hozzátartozó vagy az album nem tartalmaz pár kockát a tortájuk mellett viccesen eltorzult fejjel bömbölő kisgyerekekről, akkor a képeken rögzített személyes emlékanyag jobbára élvezhetetlen egy kívülálló számára.
Esetünkben Székelyhidi Zsolt a művészi vénával megáldott bennfentes, és legújabb, Csurom című kötetének elsődleges tétje, hogy mennyire tudja élvezhetővé tenni számunkra a benne rögzített privát élményanyagot.
A megszólalások már-már zavarba ejtő személyessége aligha hagyja megkerülni azt a legtöbb olvasóban már rutinszerű, ám líraelméleti szempontból kevésbé releváns kérdést, amely a versszubjektum és a szerzői én kapcsolatát firtatja. Az olvasó számára – abban az esetben, ha mégis nehezére esne túllendülni a fenti problematikán – Zsille Gábor fülszövege fogja kurtára a fenti kérdést, amennyiben nem átall egyenlőségjelet tenni a kettő közé: „Ebben a könyvben van egy nő és egy férfi. […] A férfi, nevezzük egyszerűen csak Székelyhidi Zsoltnak…” Bár egy ilyen, a versek élvezeti értékét önmagában nem érintő megállapításnak, amelyre – személyes ismeretség híján – a szövegek direkt módon nem engednek következtetni, ebben az esetben talán mégis teret adhatunk, hiszen a kötetben szereplő női névvel (Virág) történő szójátékok is csak akkor válnak jelentésessé, ha az olvasó tudja: a szerző kedvesét így hívják.
Székelyhidi kötetének címe találóan sejtelmes: hagyatkozik az olvasó asszociációira, a telítettség, a túláradás képzetét keltve, egyúttal maga elé is azt a feladatot állítja, hogy a túláradásból gyakran következő giccset ne engedje kibontakozni. A szövegek halmoznak, duzzasztanak, magasztalnak, nagyítanak, hevítenek, szikráznak, ömlenek, majd hol otthagyják az olvasót ennek a felfokozásnak a tetőpontján, hol a maguk beépített fékjeivel visszarántják őt a valóságba. Az ironikus hangnemet megütő ritmikai játékok („egy-két-há, / szikla-kő-kavics, / négy-öt-hat, / kő-homok-kő, / hét-nyó-kile, / sör ki ne lötty!”) vagy a profánabb élethelyzetekkel operáló szövegek (mint a ruhateregetés gyakorlatából építkező Terengette és a versbeszélő önnön gyarlóságait boncolgató Marad című vers) szükséges ellensúlyai a gyakran túldíszített, képzavaros verseknek. Székelyhidi csinált és csonkolt szavakkal operáló versnyelve első olvasásra túlságosan mesterkéltnek tűnhet (előfordul, hogy az is), súlya és hatása általában kontextusfüggő marad, attól függően, hogy nyelvi leleményét a már említett túláradás vagy a jelentésbővítés (néhol metanyelviség) oldalán mozgósítja – érzékelhetően nagy rutinnal és magabiztossággal.
A Csurom egy nő és egy férfi szerelmi életének mindennapokba ágyazott mikrokozmoszát mutatja be. A szövegek modalitásukat, hangnemüket tekintve homogénnek mondható szabadversek, melyek egy olyan zárt valósághorizonton belül válnak értelmezhetővé, amelyben a világnak a két szereplő jelenlétét nélkülöző elemei teljesen érdektelenek maradnak a versbeszélő számára. A szövegeket olvasva kézenfekvőnek és védhetőnek tűnik egy szerelmi líraként történő olvasat. Ezt látszanak alátámasztani a kötet elején szereplő versek is (A mágus; Kelte; Kiáramlás; Összfesz; Hajol), melyek egy intim, otthonközeli egymásba (vagy -ra/alá/fölé/mellé) íródást láttatnak. Sokkal érdekesebb azonban, hogy ezek a versek megteremtik azt az alaphelyzetet, vagyis a versszereplők kapcsolatának rávetítését az őket körülvevő térre, amely a kötet későbbi szövegeire is érvényesíthető olvasási stratégiaként működhet. Így tehát a verseket olvashatjuk ennek az interperszonális viszonyrendszernek a leírásaként, mely leírás azonban nem csak önmagában mutatja be két személy kapcsolatát, hanem kettejük összefonódását(/íródását) terjeszti ki különböző térbeli elemekre, konkrét terekre, vagy épp ellenkezőleg, a kiterjesztett intimitás réseibe engedi beszüremkedni a valóság bizonyos elemeit, egyúttal át is formálva azokat: „Jézusom, ők ketten, / nő és férfi / a duplaablak / közötti részben / folyamatosan hempergőznek, / és pillantásuk / tört rése alatt / egyesül az a sok / milliomod / neuromuszk szinapsz, / és lesz felperzselve / a hézag / és megolvasztódó / az üveg.” (Összfész)
A férfi és a nő egyidejű és gyakran egymásba fonódó jelenléte ezekben a terekben olyan intenzívvé válik, hogy környezetük csakis a hozzájuk való viszonyulásban értelmezhető. A Mutató című vers a beszélő kontemplatív, szemlélődő alaphelyzetéből indít, ahol a tengerparti horizont puszta fürkészése is csak a másik beemelésével válhat autentikus élménnyé: „Kinézni a távolabbi / hullámot, a fodrot / csíknak látod / olyan távból, / fehér és hosszú, / az ég le, a víz felfelé / nyomja. / Ránézni téged / arra a vonalra, / vetíteni a csíkra / próbállak / elképzelni, hogy a sötétkék / tömeg és világoskék súly / közötti vékony fehér sáv vagy, / és veszni látszó / vitorlaárbóc.” Ezen a ponton mint kivételt említem meg a Tollruha című verset, amely a kötetben egyedülálló módon megszólítja az addig csak ábrázoltként jelenlévő nőt. A versbéli én itt arról próbálja kikérdezni a szövegekben megjelenő másikat, hogy milyen érzés efféle versek alanyának lenni, egyúttal rávilágít a kötet ugyan nem frontvonalban lévő, ám implicit módon az összes szövegen végigvonuló programjára: a versben megképződő „másik” személyének esztétizálására. Ezek alapján elmondható, hogy a szerző nem a szerelmet tematizálja, sokkal inkább a szerelemben átélt helyzeteket akarja rögzíteni, és mindezt önmaga számára teszi. A kötet elsődleges szerzői intenciója tehát kétségtelenül egy párkapcsolat kiragadott állapotainak rögzítése, mely állapotok különböző terekben és időkben duzzasztják magukat abszolút érvényűvé, uralva az egyes élethelyzetek minden mozzanatát.
A már említett – a rögzítés aktusa felől olvasva hangsúlyossá váló – fotóalbum-analógiát több tényező is alátámasztani látszik. A szövegek dokumentálják a két „szereplőt” az általuk belakott privát térben, majd később egy nyaralás tipikusnak mondható helyzeteiben, és teszik mindezt egy fotóalbum banalitásával, már ami a rögzítésre szánt helyzetek szelekcióját illeti. A beszélő számára hiperszenzitív módon minden apró momentum jelentésessé válik, az együttalvás, együttkelés, ciderezés valamelyik budai lépcsőn, robogózás Lindoszon, tengerben fürdés Rodoszon, hot dog evés a Champs-Élysées mellett. Azonban a versek bizonyos részei metaszövegként is rámutatnak a fényképszerűségre, mellyel egyszerre mélyítik el és kezdik ki ezt az analógiát. Ezek a szövegrészek többek között kiemelik a bámészkodónak és magának a turistafotónak a spektákulumjellegét, amely pusztán a látványra szorítkozik, nem kíván analizálni, csak rögzít és raktároz, hogy később bármikor hozzáférhetővé váljon a megőrzött képanyag: „Nem vesszük be / a Louvre-t ma, csak / állunk előtte a járdán, / fényképszemünknek / a látvány / is elég ma.” (Képeszt)
Ilyen szövegként értelmezhető a Dámatér című vers is, amelyben a fénykép sikertelensége következtében (a Notre Dame előtt készített közös fotóról végül éppen a Notre Dame marad le) a vers fókuszpontja is elcsúszik, így – csakúgy, mint a képen – a versben is csak a férfi és a nő fog szerepelni: „A Notre Dame nagy, / hogy nem fér bele / a lencsevégbe. / A tér messzi szélére / kiállok, Virágot fotózok / gótikusan, de én hiába / rohanok a képbe, / Miasszonyunk / egésze kimarad.” A versek egy része valóban átveszi a fénykép különböző attribútumait: a véletlenül elrontott kattintás végeredményének esetlegességét, vagy a rögzítettségből adódóan a múlandóság megkerülését.
„[M]indened bluemade és megy / a szemedhez. Az enyém is még, / és előreláthatóan / örökké így lesz, látszunk / a képen valóságnak…” – olvashatjuk a Pipacsgyűrű című versben, amely pont ezen a fényképanalógián keresztül talál nyelvet önnön fényképszerűségének kikezdéséhez. Így mutat rá (és talán ez az egyetlen szöveghely a kötetben, amely kicsit engedi megkérdőjelezni az általa lefestett háborítatlan idillt, amit a második sor végi soráthajlás még jobban kihangsúlyoz), hogy a fénykép – megváltoztathatatlan statikussága miatt – azáltal, hogy megmutat, szükségszerűen mindig el is fed majd valamit: „A kép szemből mutat, / a kezeink elől, semmi trükk / elvileg, de – mint a bűvészeti / szakkörön – ki tudja, a hátsó zseb / mit rejteget, hol, mivel törik / meg a fotorealisztikus báj!” A versekben mindezek mellett érezhető egy olyan szabályozatlan dinamika, amit a perspektívának a bensőséges vallomásosság és a kívülről láttatás közötti oszcillálása jellemez.
A Csurom szövegvilága, tagadhatatlan intimitása és gyakran a magánszféra tabuizált elemeinek (eufemisztikus) feltárása ellenére sem csupán az emberben rejlő voyeurizmus kiélésére sarkall. A szövegek könnyed, sokszor humoros atmoszférája mögül folyamatosan fölsejlik az, ami ennek a kötetnek a gesztusértékében rejlik: emléket állítani valami önmaga számára végtelenül kedves érzésnek.
Székelyhidi Zsolt: Csurom, Parnasszus Könyvek, Budapest, 2016.
Borítófotó: YouTube
