Nem szerettem azt a várost. Állandó mozgásban volt benne minden, a tenger felszíne pedig szélcsendben is úgy változott, mint egy élénken gesztikuláló ember arca. Az itteniek hamar észrevették, hogy nem értem a nyelvüket, viszont egyáltalán nem zavartatták magukat, tovább beszéltek hozzám, mert nem az számított, hogy valaki meghallgassa őket, hanem hogy hallják a saját hangjukat, s ezzel megerősítsék azt, amit gondolnak.
Napközben megpróbáltam célirányosan közlekedni, hogy azalatt a néhány hónap alatt, amíg kénytelen leszek ott maradni, minél kevesebbet ismerjek meg a városból. Persze azért elolvastam néhány dolgot a nevezetességekről, hogy a ritka összejöveteleken, amiken részt vettem, azért hihetően tudjam hazudni az itt élőknek, hogy természetesen már mindent láttam, és lenyűgöz a városuk. A vendéglátómat persze nem tudtam becsapni. Gyakorlott építésvezetőként hamar észrevette, hogy a tekintetem irányultsága pontosan olyan, mint a magasban dolgozó embereké, vagyis sosem nézek lefelé. Nálam ez az érdeklődés teljes hiányát jelentette. Nem fordultam hangok, zajok, fények vagy szagok felé, ha hazajöttem a munkából, csak üldögéltem a kertben és bámultam magam elé. A vendéglátóm azt mondta, olyan vagyok, mint aki a magasból jött. Ez így sokkal kevésbé hangzott brutálisan, mintha azt mondta volna, látszik rajtam, hogy nagyot zuhantam. Mindenesetre nem tévedett nagyot.
Ha a munkahelyemre indultam, mindig a lehető legrövidebb útvonalat választottam, és nem álltam meg bámulni a házak homlokzatait vagy megsimogatni a kóbor macskákat, mindig csak előre néztem, láthatatlan egyenesek mentén közlekedtem, mint azok, akik gyerekkorukban a szaggatott vonalat követve vágnak és hajtogatnak be mindent.
Egyik nap aztán, amikor már egyébként is késésben voltam, megszólított egy turista, aki egy kisgyereket vezetett kézen fogva, és megkérdezte, merre találják a régészeti múzeumot. Azt mondta, sajnos nem beszéli a nyelvet, nem tudja elolvasni a feliratokat, és csak nagyon kevés dolog van kiírva angolul. Nem tudom, miért nem vágtam rá rögtön, hogy fogalmam sincs. Talán mert emlékeztem, hogy amikor átfutottam a város nevezetességeinek rövid leírását, a régészeti múzeumra vonatkozó résznél egy kicsit elidőztem, mert tudtam, az lenne az egyetlen, ami téged is érdekelne. A férfi egy térképet tett elém, és közben hosszasan tanakodott a gyerekkel. Értettem, amit mondanak, de amíg keresték a megfelelő angol kifejezéseket, addig időt nyertem, ezért nem árultam el, hogy beszélem a nyelvüket. Közben folyamatosan mutogattak és gesztikuláltak, hogy fenntartsák a figyelmemet. Rögtön feltűnt, hogy a férfi és a gyerek mennyire hasonlítanak egymásra, biztos, hogy rokonok, olyanok, mint mi lennénk. A kisfiúnak ráadásul pont olyan zöld színű tornacipője volt, mint neked. Nem tudom, mi ütött belém, hogyan juthatott eszembe, hogy felajánljam, megmutatom nekik, merre van a múzeum. Az útikönyvből nagyjából sejtettem, hol lehet, de sosem jártam ott. Ők persze bíztak bennem, és követni kezdtek.
Egészen addig azt hittem, mindent megtettem, hogy abban a városban sose tévedjek el. Kísértetiesen emlékeztetett ez az egész arra, amikor egy szekta hittérítői által osztogatott, az örök élethez vezetett utat hirdető szórólap hátoldalára rajzoltam egy másik, ismeretlen város életvonalait. Ennek a ténynek azért van különös jelentősége, mert napra pontosan két hét múlva, amikor én már rég nem hordoztam magamnál a cédulát, mert betéve ismerem a város minden zugát, egy lány megtalálta az íróasztalomon a gyűrött papírt, és a hittérítők meglehetősen közhelyes szlogenjét olvasva elgondolkodott az élet értelméről, ahogy utóbb a maga kissé esetleges módján megfogalmazta, és azt mondta, most már rájött, mennyire eltévedt, és hogy merre is kellene tartania. Én meg csak néztem rá nagy szemekkel, mert én sosem tudtam, hova, mindig csak azt, hogy honnan el, talán ezért sem vettem soha térképeket, csak eldobható felületekre, félbe tépett füzetlapokra, számlák hátoldalára, széthajtogatott gyufásdobozokra vázoltam fel valódi utcák helyett az emberek, járművek haladásának megengedett irányait, a lehetséges menekülési útvonalakat. A főutakból levélerezetszerűen ágaztak el a mellékutcák, a neveiket sosem írtam fel, talán azért, mert tudtam, hogy azok maradnak meg az emberben a legtovább, apró kis horgonyokként akadnak bele az emlékezet élő szövetébe, és akkor sem engednek el, amikor már tényleg semmi szükség arra, hogy emlékezzünk rájuk.
Kezembe vettem a térképüket, és úgy tettem, mintha keresném rajta a múzeumot. Eleinte megpróbáltam tartani az irányt, de azt hiszem, egy idő után már tudatosan vezettem félre őket. Biztos voltam abban, hogy még véletlenül sem fogjuk megtalálni az épületet, csak keringtünk a macskaköves utcákon, a reggel még friss levegő egyre nehezebb lett a kifőzdékből kiáramló ételszagtól, a kisfiú arcán pedig látszott, hogy egyre fáradtabb. Mégis azt akartam, hogy minél tovább velem maradjanak. Mivel azt hitték, nem értem a nyelvüket, úgy beszélgettek, mintha ott se lennék. A szavaikból egyértelművé vált, hogy ki kell használniuk az időt, az apa valószínűleg csak nyaralni hozhatta el a gyereket, nem vele él. A fiú a rendelkezésre álló időben pedig mindenképp komoly dolgokról akart beszélni. Mivel azt hitte, hogy nem értem, amit mond, nem akart felnőttnek tűnni, megosztotta az apjával a kétségeit, félelmeit. Én pedig gondolatban válaszolgattam neki. Nem tudom, hányadszor fordultunk be ugyanabba az utcába, amikor magamra hagytak. Először még meggyőzték magukat, hogy biztos tévednek, nem járhattunk korábban erre, másodszor már megkérdezték, valóban jó irányba megyünk-e, harmadszor pedig egyszerűen lemaradtak. A férfi még utánam kiabált valami csúnyát, a saját nyelvén, de nekem egyáltalán nem esett rosszul, mert tudtam, nem akarja, hogy értsem.
Percekkel később vettem csak észre, hogy a térképük nálam maradt. Most először vizsgáltam meg alaposan. Megkerestem az utcát, ahol vagyok, és megnéztem, merre találom a múzeumot. Rájöttem, hogy tulajdonképp azért keringtünk körbe-körbe, mert a bonyolultabb utat választottuk, és nem vettük észre, hogy van a közelben egy átjáró, ami pontosan a múzeum elé vezet. Tíz perc alatt odaértem. Felsétáltam a lépcsőn, és megpróbáltam benyitni, de az ajtó zárva volt. Pedig a táblán szereplő felirat szerint már negyed órája letelt az ebédidő. Bekopogtam. Mivel nem nyitott ajtót senki, egyre hangosabban ütöttem az üveget. Egy idő után kiabálni kezdtem. Követeltem, hogy nyissák ki az ajtót, mert letelt az ebédidő, jogom van megnézni a tárlatot. Több járókelő megállt, és megpróbált megnyugtatni, de én ettől csak még hangosabbá váltam. Ordítottam, átkozódtam, persze angolul, hogy mindenki értse. A végén rugdosni kezdtem az ajtót. Ha nem nyitják ki, azt hiszem, betöröm az üveget. A portások nagyon csodálkoztak, de nem vették rossz néven az indulatomat, előzékenyen mutatták, hogy merre találom a pénztárat. De én csak álltam az ajtóban, és néztem befele. Láttam magam előtt a szabaddá tett utat, és arra gondoltam, hogy sikerült. Ha velem lennél, akkor most be tudnánk menni, mert megoldottam. Nem vagyok rossz apa. Aztán hátat fordítottam, és ott hagytam őket.
Olyan most a város, mint egy óriási betűkkel szedett mesekönyv, tágas, szellős, átlátható. Falai közt zavartalanul áramlik a levegő, mintha magától telne meg vele a tüdőm. Rég lélegeztem ennyire könnyen.
Egy kút káváján ülök, és nem csinálok semmit, ugyanúgy bámulok magam elé, mint az elmúlt pár hétben. De pontosan tudom, hogy ez most más.
Mert ez az időleges cselekvésképtelenség azt jelenti, hogy elhiszem, ezentúl minden megváltozik, és nagyon jó lesz. Valahogy úgy tudnám ezt elmagyarázni, hogy olyan vagyok, mint amikor egy vak embernek megműtik a szemét, és biztosan tudja, újra látni fog. De amikor eljön az ideje, mégsem veszi le a kötést, hanem meredten bámul maga elé az olyannyira ismerős sötétbe, és közben többször elismételgeti magában, nehogy elfelejtse, hogy na, akkor ez mostantól a fekete.
Borítófotó: Wikimedia
