Fekete I. Alfonz első, kisprózákat tartalmazó kötete differens világokat jelenít meg, szövegeit mégis koherens kompozícióvá szervezi az egyes novellák és a különböző kulturális tradíciók között feszülő összetett kapcsolat. A mosolygó zsonglőr (nyelvi, esztétikai, irodalmi) teljesítményét hagyományszintetizáló és -újraértelmező jellegében érdemes keresnünk, amely egyaránt érzékelhető a szövegek poétikai rendszerében és változatos stílusában.
A markáns szövegvilágot hordozó kötet prológusa az egész kompozícióra relevánsnak tekinthető irányelveket fogalmaz meg, előszóként, mégis a konvencionális bevezető szövegekre adott narratív reflexióként. Hangsúlyossá teszi a szövegalkotásra, az eltérő poétikai konstrukciókban modellálódó konvenciórendszerek, hagyományok újraértelmezésére vonatkozó előfeltevéseit, a hulladékgazdálkodás motívumkészletére alapozó metaforikával az irodalmi újrahasznosítást helyezve középpontba: „Ide, ahol rég elfeledett figurák halmaiba, összeaszalódott toposzok kupacaiba, fürtté merevedett struktúrák gombócaiba botlik lépten-nyomon az ember.” (A mosolygó zsonglőr [5.]) Az újraírás feladata egyszerre belső késztetéssé alakul, s miközben a narrátor nyíltan állást foglal a revideálás mellett, a szereplők megszólalásaiból is könnyedén felismerhetővé válik a kötet meghatározó törekvése: „Így teljességgel ki is estem az emlékekből. Oda kívánkozom vissza, hiszen mindenkinek vágya, hogy körülötte forogjon a szó, ez éltetően tud hatni ránk.” (Pancimanci [123.]) A kötet belső összefüggésrendszerét a komplex nyelvi-retorikai teremtettség mellett (a megszólalás nyelvi nehézségeinek, megoldhatatlanságának zaklatott felismerése lassan oldódik fel) a koherens motívumháló és egyes karakterek többszöri szerepeltetése erősíti, miközben intertextuális utalásokkal, idézetekkel és implicit analógiákkal szélesíti a kötet értelmezési határait.
Hasonlóképpen artikulálódik a Gyuri című novella, amely a jelentésadásra és -előállítására, az interpretáció kuszaságára adott narratív reflexióként értelmezhető, a jelentésre referálva az egyik legkomplexebb önreflexiót eredményezve („A mi kollektív és személyes történelmi medencénk mostanra kellő mennyiséget lepárolt a kibillentéshez szükséges anyagból. Új módszereket alkalmazunk és új utakat törünk, amelyekbe kódolva van a változás.” Gyuri [121.]). Sűrű nyelvezetén túl egyenetlen, dús szerkesztés és megfogalmazás jellemzi, szövege a tág asszociációs összekapcsolódásokon alapszik. A ok-okozatiság felszámolása A torzsatitán folyamszerű leírásaiban bontakozik ki, a környezet érzéki, részletező bemutatásával, látszólag össze nem illeszthető mozaikok összekapcsolásával teremti meg a lendületes gondolatfolyamként működő szöveget, melyben a tapasztalatok gyötrelmes lidércnyomásként jelentkeznek: a káposztatorzsa okozta fulladás például gigászi küzdelemként jelenik meg. Ezzel szoros kapcsolatot teremt a tizenhárom éves bizánci hercegnő elmélkedő gondolatfolyamán alapuló elbeszélése (A receptúra). Történetében a szenzuális tapasztalatok és önreflexió dualitása szervezi a narráció dinamikusságát, melyhez szervesen illeszkedik, mondhatni elengedhetetlen részét képezi a hit és a tudás speciális keveredése a karneváli forgatagban szemlélődő hercegnő gondolkodásában: „Megértettem, hogy ott, akkor azzal a könyörületes tettel elértem a teózist. Ezután minden lépésemet e dicsőség fényében tehettem meg. Így ezt az írást is az Írás segedelmével fejezhetem be, amely megmarad most és mindenkor.” (A receptúra [47.])
Érdemes kiemelni a karnevalizáció kötetbeli jelenlétét és szerepét; a bahtyini értelemben vett karnevál világában egyszerre van jelen szent és profán, magas és alacsony, értékes és jelentéktelen. Az akkurátusan kimunkált nyelvezet pedig mindezt instrumentumként, a karnevál komplexumának megteremtését biztosító eszközként szolgálja. Polifonikussága, a szövegek rendkívül változatos hangulata a regiszterek együttes megszólaltatásában gyökerezik, kidolgozott strukturális szerkesztést követelve – Fekete I. Alfonz szövegei következetesen igazodnak ehhez a követelményhez.
Érzékletes leírásai és a környezet karakterisztikusságának narratív megjelenítése A napon, amikor című novellában csúcsosodik ki. Az ábrázolt szélsőséges világ a végletekig visszataszító, élhetetlen, már-már túlzó dezillúzió, maga a földi pokol, amely „úgy szaglott, mint a Sátán okádása.” (A napon, amikor [60.]), s ehhez mérten a szexualitás, a testi kontaktus is a dúlással, a fosztogatással, az erőszakkal kapcsolatos metaforikával jelenik meg. Ekképpen nem meglepő, hogy a barbár kegyetlenkedések miatt a cselekedetek megfosztódnak a determináló erőtől, a szereplők képviselte emberi szféra fokozatosan függetleníti magát az isteni akarattól: „Ha ez a Jóisten akaratának megnyilvánulása, őt a Tiszán túl hagytam, semmi keresnivalója erre. Elborzadna, hogy eddig milyen hozzáértéssel hajtottuk végre ó-testamentumi parancsát!” (A napon, amikor [60.]) A háborús prédálás, a dúlás ironikus szemléletű megfogalmazása pedig mindezt a szereplők távlatából is reflektálttá teszi: „Ahogyan másokra is ráhoztuk a frászt, ahányszor csak előkerült a fejedelem zászlaja vagy elkezdtünk kiabálni magyarul. Akár ez, akár az járulhatott hozzá hírünk terjedéséhez, hogy ha éppen egy idegen helyen ücsörögtünk, felebaráti szeretettel eltelve, akkor mindig igyekeztünk kisegíteni minden jótét, pápista lelket egy kis melegséggel.” (A napon, amikor [49.]) Látszólag a narrátor korlátozott tudása mindenki más számára hozzáférhető, miközben tapasztalatait a mágikus világ elemeivel való érintkezés határozza meg.
A gogoli abszurditást megidéző történetben (Heimatlos) a csizmás kandúr kommunistaellenes káderként folytat büntetőtevékenységet a vörösök ellen, amelynek legkiemelkedőbb eseményének Kun Béla elfogyasztása minősül (a novella mottóként idézett nyelvi fordulata ezáltal szó szerinti értelemben bontakozik ki: „A proletárdiktatúra első embereként főhetett a feje.”). A történelmi kontextusba helyezett alapszituáció fokozatosan mozdul el az irracionalitás felé, miközben a narrátori szólamot képviselő Kaczor Károly szokványos eseményként, a hétköznapiság igényét fenntartva meséli el a történteket. A novella belső rétegződését az eltérő nyelvi regiszterek ötvözésével, valamint a műfaji kódok konzekvens összeegyeztetésével teremti meg. A Vitéz László farsangol ehhez hasonló szövegszervezői technikával (az alacsony regiszterű komikum, népvidító együgyűség színrevitelével) teremt reflexív viszonyt a bábelőadások és népi játékok nyelviségével, dramaturgiájával, tudatosan alkalmazva az előadások szerkezetére utaló szintaktikai alakzatokat: „Kedves kis pajtikák, az, hogy vajon mi fog történni a Király és a Vajda között, valamint Vitéz László visszakapja-e a nyelvét, illetve kiszabadul-e a fogságból, az csak a következő mesémben fog kiderülni, kívánok szép jó éjszakát, aludjatok jól, álmodjatok szépeket!” (Vitéz László farsangol [78–79.]) A közismert bábfigura, Vitéz László összekapcsolása a népi dramatikus játék, a farsangi Konc király és Cibere vajda harcával nem az összecsapásra helyezi a hangsúlyt, hanem a vulgáris, obszcén elemektől hemzsegő nyelviségre, a népi mondókákra való ironikus reflexióra, azok eltorzítására, a népi regiszter végletekig történő elferdítésére.
Fekete I. Alfonz JAKkendő-díjas kötete rendhagyó szöveg-kaleidoszkópként válik megragadhatóvá. Többszólamúsága, koncepciózus sokszínűsége figyelemre méltó érdem, főleg, hogy a hagyományok párhuzamos megszólaltatása nem öncélú mozzanatokból szerveződő konstrukció, hanem a hozott anyag termékeny újrahasznosításában megmutatkozó produktív vállalkozás. Irodalmi hulladékgazdálkodása egyértelműen működőképesnek bizonyult.
Fekete I. Alfonz: A mosolygó zsonglőr, JAK+PRAE.HU, Budapest, 2016.
(Kiemelt kép: Bach Máté)
