A Sátántangó paródiája vagy közéleti szatíra? Krasznahorkai László új regénye a szerző eddigi műveihez képest újszerű olvasásmódot kíván meg, a Báró Wenckheim hazatér úgy is izgalmas olvasmány és impozáns könyv, hogy tökéletességével szemben komoly kétségek merülhetnek fel.
Első találkozásomat Krasznahorkai László világával, mint sokan mások is, Tarr Béla filmjének köszönhetem. A Werckmeister-harmóniákat nyitó híres kocsmajelenet különös atmoszférát teremtett, és a fatüzelésű kályha fényében felderengő barázdált arcok, a kopott szövetkabátokba öltözött iszákosok, a szegénység móriczi képei, a fekete-fehér nyersanyag és leginkább a főszereplő kimunkált, nagyívű monológja a történet tér- és idővonatkozásait meglehetősen elhomályosította. Az lehetett az érzésünk, hogy nem kell közelről meghatároznunk az évtizedet, talán még a korszakot sem, amelyben a történet játszódik. Éppen ezért hatott a film végén olyan brutálisan és idegenül a Valuskát üldöző helikopter felbukkanása. Később aztán elolvastam magát a regényt is, majd megismerkedtem Krasznahorkai többi könyvével, és rájöttem, hogy hasonló helikopterek elég sűrűn felröppennek bennük.
Ezután arra is felfigyeltem, hogy Krasznahorkai elegáns, finom alakja is hasonló ellentmondásokat rejt: elsőre azt gondolnánk, hogy van benne valami nem evilági zordság és idegenség, ráadásul a kritika számára irodalmi törekvései és az irodalmi élethez való viszonya miatt indulásától kezdve kívülállónak tűnt. Azonban a figyelmes irodalomrajongó előtt elég hamar kiderül, hogy ez a distancia az író és az irodalmi-művészi vagy akár közéleti nyilvánosság között relatív, Krasznahorkai ugyanis interjúalanyként készséges és előzékeny, a kultúrafogyasztásban egyáltalán nem sznob, sőt rajong a minőségi rockzenéért, és rendkívül tudatosan használja a médiumokat arra, hogy könyveit az irodalmi térben elhelyezze. A Háború és háború, valamint a Megjött Ézsaiás című művei a könyves formán túlmutató, komplex műalkotások, és a magyar írók közül leginkább Krasznahorkairól mondható el, hogy könyvbemutatói valódi performanszok. Abszolút értelemben vett kívülállás helyett tehát erről a termékeny ellentmondásosságról érdemes beszélni vele kapcsolatban, hogy mennyire átjárja műveit az az ellentét, amely egyfelől a világ metafizikus értelmezésére bejelentett és klasszikus (elit)műveltséggel megtámogatott igény, másfelől a technológiai fejlődéstől és a szekularizációtól meghatározott világ között feszül. Történetei egyszerre szólnak a szakralitás anakronizmusáról és megkerülhetetlenségéről. Ilyen értelemben nincs különbség a Sátántangó alföldi kisvárosa és a későbbi kozmopolita, olykor keleti témájú könyvek világa között, noha a recepció ezt a tematikus váltást éles cezúraként értékelte.
Krasznahorkai új regénye, a Báró Wenckheim hazatér látszólag az életmű első szakaszához nyúl vissza a szerző hosszúra nyúlt távol-keleti kirándulása után, de valójában valami radikálisan újat hoz az eddigiekhez képest. Ezúttal ugyanis magyar politikai-társadalmi aktualitásokkal és közéleti vonatkozásokkal teli regényt tett le az asztalra, amelynek minden lényeges eleme a közelmúlt eseményeire reflektál. Természetesen a Sátántangót is lehetett a Kádár-kori szegénység és kiszolgáltatottság allegóriájaként olvasni, azonban az új regény utalásai minőségileg és mennyiségileg is mások. Mintha Tarr Béla újraforgatná színes filmre a Werckmeister-harmóniákat, és új részletek sora tűnne föl a kópián: a kocsmajelenetben, Valuska háta mögül például egy Coca-Cola reklám élénk színei szúrnák ki a szemünket. Krasznahorkai mostani regénye egyértelműen az elmúlt néhány év híreiből táplálkozik, így aztán nehéz absztrakt történetként olvasni: szélsőjobboldali motoros bandák, magányosan lövöldöző különcök, titokzatos limuzinok arctalan gazdái, fővárosi tüntetők és menekültek lépnek benne színre, sőt, egy helyen maga Ferenc pápa is megjelenik. Minden, ami egy mai, az átlagosnál tájékozottabb hírfogyasztót foglalkoztat.
A történet szerint egy alföldi kisváros élete teljesen felbolydul, amikor lakói hírét veszik, hogy a város arisztokrata sarja, Wenckheim báró hazatér Argentínából. A polgármestertől kezdve a piti csalókon át a nemzeti radikálisokig bezárólag mindenki a báró mesés vagyonáról álmodozik, és érkezésétől várják az évszázad üzletét, vagy egyszerűen egy jobb, tartalmasabb életet. Egy embert hagy csak hidegen az érkezése, a társadalomból kivonuló tudóst, a Tanár urat. Pedig az esetlen, csetlő-botló Wenckheim Béla csak kamaszkori szerelmét akarja viszontlátni, és mi sem áll tőle távolabb, mint a messiás szerepe. Amikor ez kiderül, az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez a reménytelen, illúziótlan világ megérett a pusztulásra. A regény utolsó fejezetében deus ex machinaként jön el az apokalipszis, a szó szoros értelmében vett világvége.
Ezt a parabolaszerű történetet dúsítják fel a már említett közéleti utalások. Krasznahorkai erőteljes nézőpontja a mai magyar társadalom állapotáról szóló beszédet is magáénak követeli. Nem véletlenül idézi meg a politikai nemzethez szóló, patriotikus költészet hagyományát az a fejezet, amely A magyarokhoz címet viseli. Krasznahorkai megszokott, artisztikus nyelvére a zsurnalisztikus esetlegességek üledéke rakódik, és ez nem mindig problémátlan. Bárki észreveheti, hogy néhány reália nagyon nincs rendben a könyvben. Itt most nem olyan apróságra gondolok, mint hogy a menekültek a regény szerint a Blaha Lujza téren sátraznak – és nem a Keletinél, illetve a II. János Pál pápa téren –, az ilyesmi ugyanis belefér az írói szabadságba. Az már sokkal bántóbb lehet a közéleti irodalom hagyománya felől olvasva, hogy a regény több hangsúlyos konfliktusát is a helyi – megyei vagy városi – ellenzéki médiumok kekeckedése okozza.
Lokális ellenzéki sajtó vidéken nem létezik, és ez nem új fejlemény: a vidéki napilapok már a legfrissebb einstand előtt, jóval a regény megjelenését megelőzően sem közöltek érdemben politikai híreket az utóbbi időben. Ezt a meglepő hibát az tudja csak ellensúlyozni, hogy a hatalom és a nyilvánosság konfliktusának bemutatásával a magyar közélet polarizálódását Krasznahorkai pontosan, olykor kifejezetten szórakoztatóan, máshol az olvasót letaglózva érzékelteti. Néha azonban elég nehéz a regény világát a magunkénak éreznünk. A városi rendőrkapitány alakja különösen hiteltelennek tűnik, ahogy türelmetlenül, veretes nagymonológokban ordítozik a beosztottaival, az inkább filmes kliséket idéz, pedig biztosan lennének finomabb írói eszközök is a korrupt, arrogáns rendőrtiszt típusának megrajzolásához. Úgy vélem, az, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel a zavaró, a realista olvasatokat kijátszó részletekkel, nagyon is befolyásolják olvasásunkat és ítéletalkotásunkat. Vajon végleg önjáróvá váltak Krasznahorkai mondatai, vagy a megértés akarása is ott munkál ebben a könyvben a lesújtó ítélet mellett? Ezen múlik, hogy a regényt friss, autentikus szövegként tudjuk befogadni, vagy inkább furcsa üvegházi növényként tekintünk rá.
De nemcsak a közéleti reáliákban, társadalomkritikus kiszólásokban tetten érhető apró hamisságok bizonytalanítják el az olvasót a regényvilág konzisztenciájával kapcsolatban, hanem olykor az elbeszélés módja is csalódást okoz, többet ígér, mint amennyit kapunk. Látszólag polifón a narráció. Minden bekezdésben valaki más szemszögéből látjuk a történetet, nézőpontból rengeteg van. Hogy valóban többszólamú lenne a szöveg? Aligha. Gyanút keltő, hogy a szerző jellegzetes mondatkígyói nyelvileg is homogénné teszik a regényt. Már a könyv hosszú előszava is arra figyelmeztet, hogy a kötet kórusmű lesz, olyan, amelyből pontosan azt fogjuk meghallani, amit a karmester akar, se többet, se kevesebbet. És valóban: az „énekesek” kicsinyes szándékai és szűk látókörű világmagyarázatai egyenként hamar lelepleződnek, önmaguk paródiájába fulladnak, esetükben szó sincs tehát egyenértékű világlátásokról.
A Don Quijote-i alakként megrajzolt Wenckheim báró kivételével itt mindenki kisszerű, sőt a leggyakrabban nagyon is egysíkú, monomániás figura. Aki rajta kívül a legizgalmasabb lehetne, az a Tanár úr alakja. Az ellenellás melankóliájának Eszter Györgyére hasonlító tudós ő, aki sértetten hátat fordít a világnak. Ez a kisvárosi tudós viszont nem olyan magasztos dolgokkal foglalkozik, mint a zene, ő ugyanis biológus, pontosabban mohaszakértő. Valamit megtudunk lányával való megromlott kapcsolatáról is, de az első fejezet után ezt a szálat elejti a szerző. Így exodusának indokai nem válnak világossá, bár a monológjában kifejtett zavaros ismeretelméleti pesszimizmusa megidézheti Eszter úr gondolatmeneteit. Kifejezetten szórakoztató párhuzam köztük, hogy mind a ketten előszeretettel szögeznek deszkákat az ablakra, hogy rejtekhelyükről kizárják a külvilágot. Csakhogy a Tanár úr időnként mégiscsak hajlandó leszedni őket, hogy kikukucskálhasson, és egykori házvezetőnőjét is beengedi kunyhójába, ha az süteményt hoz neki, enni elvégre muszáj. (De a Sátántangó filmváltozata is egy ablak beszögelésével ér véget, sötétül el.) A mohakutató alakján vehető észre, hogy a Báró Wenckheim hazatér voltaképpen a Sátántangó és Az ellenállás melankóliájának a paródiája. Erre egyértelmű szöveges utalások is vannak, hiszen emlékezhetünk rá, hogy a szerző első regényében is gyakran emlegetik a Wenckheim-kastélyt, sőt az új könyvnek is táncrendje van tartalomjegyzék helyett.
Önreflexív írói fogások, sőt absztrakt gondolatok és koncepciók irányítják az új regény cselekményét, emiatt a történetvezetés sokszor nem hat természetesnek. Maga a központi esemény, a Wenckheim báró hazaérkezésére szervezett csinnadratta, felhajtás sem tűnik túl valószínűnek, nem vág egybe az olvasónak a mai Magyarországról szerzett tapasztalatával. Ilyesféle reménytelenül provinciális dörgölőzést és rongyrázást legfeljebb valamilyen hazai potentát vagy egy tényleges külföldi befektető érkezésekor tudnánk elképzelni, nem egy kártyaadósságairól elhíresült kékvérű fogadásakor. Miközben maga az abszurd és hiábavaló messiásvárás fontos irodalmi alapképlet – lásd Godot-ra várva –, és ebből a hagyományból nézve, ha nem is szociológiai, de ontológiai és egzisztenciális síkon érvényes helyzetjelentés lehet országunkról Krasznahorkai új könyve.
Talán éppen itt érjük tetten a regény egyik nagy erényét. Más író ugyanebből a történetből kiindulva nyílt politikai szatírát írhatna, az eseményeket a személyes és politikai motivációk egybefonódásával magyarázhatná, és a magányos lövöldöző kapcsán rámutathatna például, hogy miként környékezi meg egy rosszindulatú hatalom propagandagépezete a frusztrált kisembert. Krasznahorkai ennél jóval elvontabb szinten indokolja az eseményeket. Nála a tény, hogy a kudarcba fulladt megváltási kísérlet után nem jöhet más, mint a végítélet, a világ metafizikai szerkezetébe van kódolva. Mégis a teleologikus végkifejlet – vagyis a várost és talán az egész világot elpusztító tűzvész – az egyes szereplők törekvéseihez, vágyaihoz és lehetőségeihez képest meglehetősen külsődlegesnek hat. Mint Lars von Trier Melankóliájában, ahol a Föld felé tartó kisbolygó így is, úgy is kiírt minden életet, függetlenül attól, hogy a szereplők hogyan néznek szembe az elkerülhetetlennel. Csakhogy ettől a filmtől eltérően a Krasznahorkai-mű zárlatában a fontos szereplők közül senki nem marad a színen, hogy igazán öntudatos hősként számot vessen a véggel. Nincs más hátra az olvasónak, mint Krasznahorkai személyes víziójára bízni magát. Hogy ez elég-e, mindenki döntse el maga. A hiányérzet talán jogos lehet. Az azonban biztos, hogy az egyik legnagyobb kortárs írónk úgy tudott új könyvében önazonos maradni, hogy a meglepetésekkel, a megcsontosodott olvasói elvárások kikezdésével sem maradt adós.
Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér, Magvető, Budapest, 2016.
