Magyarországon az oktatási rendszer személyközi (tanár-diák, tanár-tanár, valamint nem elhagyhatóan diák-diák) viszonyainak intézményes jellegén a poroszos struktúra hierarchiájának és a Kádár-korszak retorikájának visszataszító kevercse tükröződik. Nehezen cáfolható, hogy az iskola mint a társadalomba való betagozódáshoz vezető melegvizes kismedence mindent megtesz, hogy a nyugati típusú, szociális és közéleti felelősségvállalásra épülő polgári demokrácia hazai kiépülését ellehetetlenítse.
Ennek alátámasztására talán elegendő azt az örökérvényű igazságként feltüntetett képtelenséget megvizsgálnunk, mely szerint az iskolában nem politizálunk – már a mondatszerkezet önmagában hű egy jól funkcionáló kádári kiskáder példamutató retorikájához. Az oktatás mindennapjainak látszólagos liberalizálódása ellenére, amellyel párhuzamosan a miniszoknya viselése és a körmök kifestése ugrott egy T-nyi kategóriát, a probléma hihetetlenül komplex, az iskolarendszeren messze túlmutató maradt, a reflexek és berögződések a felszín alatt tovább élnek, a társadalom pedig a kétezres évek oktatási reformjait papírszélre tolva ismét szívesen akklimatizálódik az örömmel viszontlátott, régi mechanizmusaihoz.
Deák Kristóf Mindenki című Oscar-díjas kisfilmje pedig fogja magát, és ízlésesen, közérthetőségre és mértékletességre törekedve beleáll a kérdésbe. Eleganciával és kellő mértékű nagyvonalúsággal kibányássza a megmérgezett iskolarendszerünk legelemibb és legemberibb tanulságát, a minden szférára kiterjedő, a bagatellben is (és talán ott a leginkább) megélhető elnyomatás, megtöretés és mindebben bűnrészessé válás gyermeki tapasztalatát. Teszi mindezt a film huszadik percéig – utána pedig vesz egy mély levegőt, majd megcsonkítva és illegitimálva önnön érdemeit és teljesítményét hazudik bele a saját nézőinek az arcába. Oda üti be a kést, ahol a legjobban fáj. Ott hamisít meg egy világot, ahol a fentebb vázolt élmény lüktető sebe ég – életkortól függetlenül, ha az emberből még nem sikerült kiölni az igazságérzetét és az öntudatát. A magyar iskolarendszer minden fasiszta bűnének tapasztalata kiált akkor a tátikázó gyerekekre: hazugság.
Kapcsoljunk vissza pár fokozatot. Bíráló hangnemű kritikák (jelen szöveg megírásáig: 444.hu, hvg.hu) főként filmesztétikai szempontokra hivatkozva ítélték meg a Mindenki minőségét. Főként a következetlensége, egysíkúsága, kidolgozatlansága és gyermetegsége alapján állították: Deák Kristóf alkotása nem jó film. Bár pontos meglátásokról van szó, véleményem szerint elterelik a figyelmet a Mindenki központi fonákságáról. Balavány György szerint ez a „tézisfilm” realista dráma akar lenni, de a tündérmesék szintjén mozog – ezt minimum kétségesnek tartom. A hangulati és képi kidolgozottság, valamint a sematikus karakterek, szituációk pontosan a kettő (dráma, mese) vegyítésére törekszenek. Így lesz az utolsó kóruspróba-jelenet a felnőttben a gyermeket eltaláló, egyetemes, tiszta katarzis. Ugyanis való igaz, tézisfilmről beszélünk, a tézis viszont eddig a jelenetig elég szilárd lábakon áll, hozzá illő megvalósítással. A kidolgozott tézis meghamisítása, elhazudása a zárlatban – mi, ha nem ez jelenti a tézisfilm abszolút bukását?
„Az élet nem mindig igazságos, Lizácska” (az igazságosság diskurzusának ellehetetlenítése), „nem mindenki olyan szerencsés, mint te” (szociális bűntudatkeltés), „szerinted igazságos lenne, ha csak a szerencsések lehetnének itt?” (hazug szociális igazságképzés), „gyerekek, akkor kinek mondtam azt, hogy ne énekeljen hangosan?”, „látod, ez meg mire volt jó?” (kétoldalú megalázás, bűnbakképzés), „a te szép hangod is jobban hallatszik”, „az igazságos lenne, ha valaki csak gondolhatna egyet és megfoszthatná a többieket ezektől a jó dolgoktól – pont te, akinek ilyen szép hangja van?” (végső megtörés, mosoly, vállveregetés – ne aggódj, melletted vagyok ám). Fájóan pontosan zongorázza végig a jelenet az elnyomás és megtörés soha elkopni nem tudó billentyűit. Ne feledjük, egy énekkar próbáján vagyunk (bagatell), mégis egy olyan minta rajzolódik ki, amely mindnyájunk számára ismerős, megtapasztalt. Nem emlékszünk rá, hogy így volt valamikor, hanem tudjuk, hogy így van, mindig és mindenhol. A megalázottság nem emlék – tudás.
Innen zuhanunk alá. A film zárlata szerint a harc, az ellenszegülés struktúrája: kollektíva vs. individuum, nép vs. despota, elnyomottak vs. elnyomó. Nem a giccs, az inkonzisztencia vagy a képtelenség miatt válik bűnössé a Mindenki befejezése, hanem mert úgy akar igazságpéldázattá válni, hogy önmaga addigi igazságát nyomja el, pontosabban visszatuszkolja a mélybe a felszínre rántott és bemutatott hazugságot, amely alapján az kirajzolódott. Az elnyomó ugyanis nem a tanárnő, hanem a szisztéma, melyben mindenki csak fogaskerék. A küzdelem nem realizálódhat személyek, individuumok között, az ellenállás egyetlen lehetséges struktúrája: egyén vs. rendszer. Bárkinek is szegülünk ellen, mindig a rendszerrel vívjuk a harcunkat. A harc alapélménye: a rendszer kastélyként feszül felettünk, mindenki csakis a rendszer manifesztációjaként értelmezhető. A tanárnő nem személyénél fogva legyőzhetetlen, a végtelen, fraktálszerű struktúrába való mozdíthatatlan beágyazódottsága miatt az. Mit tehet az egyén? Realizál, ellenszegül, elbukik. Ha mégis úgy tűnik, mintha győzedelmeskedett volna, az mindig csak a rendszer által támasztott, bénító illúzió. Így vagy úgy: elpusztul vagy betagozódik.
Ez a kafkai-kertészi léttapasztalat következik az utolsó kóruspróbából – ennek a tudatos nem-vállalása teszi a Mindenkit hazuggá, önmegrontóvá. Másrészről: mint gesztus- vagy tézismű csapja be a közönségét, hamis példát állít. Súlyos állítás, de vállalom: metaszinten az általa kritizált rendszer kiszolgálójává és éltetőjévé válik. Egyetlen reményem, hogy az a több tízezer gyerek, akinek majd ezt a filmet az iskolában levetítik, tudni vagy inkább érezni fogja: végső soron mégis becsapják őket.
Mindenki, 2016. Írta és rendezte: Deák Kristóf. Szereplők: Szamosi Zsófia, Gáspárfalvi Dorka, Hais Dorottya. Gyártó: Meteor Filmstúdió.
