Az összetartozásról
Születésnapomra fújtad a lufikat.
Becsomagoltad azokat
a perceinket, melyekben
a fülem a szuszogásoddal van
tele. Mennyi teret igényel
magának negyednapnyi munkád,
38 lufi, 109 hosszú kilégzés,
valamivel több, mint 6 négyzetméter.
Voltak holtpontok, amikor
folyadékot követelt a garatod,
és eszedbe jutott, meséled,
mennyire megváltozott
csókjaink minősége, amióta
szűrt vizet iszunk. Hosszabban
ragad egymáshoz a szánk,
egyszer meg kéne mérni,
mennyi ideig bírjuk.
Három nappal a születésnapom
után, az íróasztalomon arrébb
fújok egy lufit, és arra gondolok,
miért páros szerv a tüdő,
és miért olyan könnyű felébredni,
amikor reggel kinyitod az ablakot,
és a hálóinged a cúg szuszogásában
alig halhatóan megremeg.
Az elbocsátásról
A szökőkútnál álltunk a Margitszigeten.
Alsó szemhéjadon sópelyhek ültek,
bámultam a könnyeid archívumát.
A habos, fehér víz felszökött, visszahullt.
Rögzíthetetlen időben álltunk, hasonló
volt legvadabb együttléteink idejéhez,
de inkább olyanok voltunk mégis,
mint a Pangeáról lassan leszakadó kontinensek,
vagy ami éppen szétnyílik, sokkal könnyebb.
Nem szakítottunk. Csak mint egy kardigán,
ahogy kettégombolódik a növekvő melegben,
lebegtünk, két suta szárny, valami ismeretlen
két oldalán. Az emlékek felszöktek,
és Andrea Bocelli is énekelni kezdett,
habos tavasz volt, sófehér szirmok keringtek
mindenütt. Valahogy vállamra hullt kezed,
könnyű sugár, a szökőkút se tudott volna
jobban eltalálni, buzgott a simogatás
mindenütt, egy illat elmosta az összes illatot,
és tudtam, órákig tudnék ebben a zuhanyban
zokogni, de csak a te sírásod száraz emlékét
néztem az arcodon, megtaláltam, hogy milyen
visszatérni önmagamba, de sejtésem sincs,
mi csap fel a magasba.
Borítófotó: Pixabay
